A Tapita-mánia

Hónapokkal ezelőtt egy vicces könyvet vettünk ki a könyvtárból Mirának. Egy kisfiúról szólt, aki reggel felvette a macskajelmezét és úgy viselkedett, mint a cicák: a kanapét karmolta, halat evett, nyávogott, fonallal játszott, horribile dictu alomra kakilt...szegény szülők, nem akarták elhinni, mikor a fiú végre vissztért igazi önmagához, azaz újra normálisan beszélt és leült színezni az asztalhoz. A történet csattanója az utolsó oldal, ahol megjelent a fiú búvárfelszerelésben és annyit mondott, brekeke.

Szóval az van, hogy Mira is meghasonlott. Vettem neki egy Thomas-kirakót, és már fél éve, Tel-Avivban megtetszett neki a kövér ellenőr, Sir Topham Hatt. Hogy miért ez, az rejtély. Talán mert hiányzik az életéből egy nagypapa? Akkor még csak szavakban, mondatfoszlányokban beszélt, s Tapitának mondta a figurát. Akinek fia (vagy vadóc lánya, hehe) van, ismeri, de aki nem, annak itt egy kép, amit A4-és méretben kinyomtattam és a hűtőn virít, ámbár Mira azt sem bánná, ha az egész lakást ezzel tapétáznám, avagy tapitáznám ki:



Úgy egy hónapja, még Zoé születése előtt gyűrűzött be az őrület. Konkrétan az, hogy csakis erről a fazonról volt hajlandó beszélni. Miért van cilindere, miért evett sok gombócot, hogy a hasa megnőjön. Még a saját kis pocakját is kinyomta, hogy "én vagyok Tapita". Ez így első blikkre vicces, de amikor egy percen belül hatszor csak azt tudja mondani, hogy Tapita, a falra mászik tőle az ember. És nem lehet ám elterelni a figyelmét, ha csak annyit mondok, hogy jól van, vagy semmit sem reagálok, akkor sem hagyja abba.
Példapárbeszéd:
-Mira, nem gyurmázunk?
-Tapita.
-Gyere, vegyük le a polcról.
-Én vagyok Szörrrr Tapita.
-Gyere, szaggasunk formákat.
-Tapita vagyok. Tapita hasa nagy és rücskös. Sok gombócot evett.
-Na, jössz már?
-Tapita!
Egyszer, még a Kiskirálylány születése előtt nem hagyta abba ezt, fél órán át nyomatta, amíg sétáltunk és anyuval rimánkodtunk neki, hogy mondjon bármit, csak ezt ne, ezt az egy szót tegye már karanténba. A reakció:
-Méri mama nem engedte, hogy Tapita legyek!
Nincs mit tenni, néha ezt kell játszani vele, hogy lenyugodjon. A Walmartból megrendeltem a kis fröccsöntött alteregót, ami krőzusi tíz dollárba fájt, azóta azzal kell aludnia. Elég kicsi, jajj nekünk, ha elveszik...

Valamint rajzolni is kell ám tapitákat, íme, van beteg, fagyievő, mérges, szigorú, kedves, sírós, attól függ, milyen Mira kedve. Ő nevezte meg így őket, s számon tartja, ha egy is hiányzik:

Anyuval azon röhögünk, hogy minden gyereknek valamilyen vonat a kedvence, senkinek nem kell ez a kövér ellenőr, csak Mira van érte oda meg vissza. Igaz, látom az alagút végét, néha nem Tapita, hanem Spencer, a gyors és arrongáns vonat, vagy Babóca, a katicalány akar lenni Bartos Erika meséjéből.

Addig is naponta elmesélem azt a saját kútfőből kitalált sztorit, hogy miként lett Sir Topham Hatt vonatirányító épp Sodor szigetén...