Iskolakezdés őrülettel fűszerezve

Na, ki az az anya, aki az első héten lekési a kislánya tornáját (weblapon rossz volt az infó), nagylánya hip-hop táncát (rossz felé kanyarodik és nehezen fordul vissza építkezés miatt), sőt, az iskolabuszt is pénteken? Jelen. Mea maxima cupla, hat húszkor kelek és ez nagyon korán van a lányoknak is. A régi iskolában 4o perccel később jött az iskolabusz, na ezt vesztettük most el és őrülten hiánzyik. Még sötét van akkor.
Egyébként ma is alig értük el a buszt, kedves anyatársaim tartogatták az indulni készülő sofőrt parkolóban. Én pedig megnyugodva, levegőkifújva mentem vissza a kocsihoz, mindent elraktunk, házi feladat, kaja, pénteki napló....hoppá, az olvasnivaló kimaradt. Fenébe.
Szóval még szokjuk a menetrendet.

Mira egyenruhát visel, nagyon csinos benne:

Engedélyezett még a kheki és világoskék kombó, pénteken pedig a gekkós póló, merthogy az az iskola szimbóluma. Mira szereti a tanító nénit, van már legjobb barátnő is, a házi feladat hétfőn jön haza és be lehet osztani egész hétre, csak következő héftőre kell vinni. Az első héten még nem kaptak semmit, ma kíváncsi leszek, mi jön. Remélem, nem terhelik le.

Zoé ovija nagyon hasonlít ahhoz, amibe még otthon járt, kivéve, hogy nem egy lámpán kell átmenni, sajnos, hanem 15 percre van kocsival, forgalmas és soklámpás úton. Hétfőn-szerdán-pénteken jár, nyolcra érek be vele de három előtt hozom, hogy elérjük az iskolabuszt. A biztonság olyan, mint egy katonai bázison, számkombinációs belépő után még csak az előtérben vagyok, ahol bepötyögöm a személyes kódot és Zoé nevére klikkelve bejelentkezünk, majd délután ugyanezzel a szisztémával viszem ki. És napközben megnézhetem kamerán, mit csinál, itthonról. Darren szerint kísérteties, de én azért meg szoktam kukkolni. szépen játszik, eszik, kicsit szégyenlős még de azt mondják, nagyon okos kiscsaj. Sírni nem szokott, de azért odabújik, mielőtt megyek. Fent a kezében a családi tabló, minden gyerek vitte, hogy a falra nézve eszébe jusson, ki várja délután. Egyébként enni-inni kap az oviban, svédasztalos módszerrel több kajából választ, soha nem éhes.

Kedden van a tornás napunk, Zoét délelőtt viszem és bár tetszik neki, ez a hely kevésbé játékos, mint az előző. Akadálypálya, hátrabukfenc matracokon stb, elég GI Jane-es stílusú tanítónénivel. Lényeg, hogy Zoé szereti.

Mirának pedig nagy kutakodás után találtam hip-hopot, mert "balettozni már tudok, anya" (cöcöcö), az nagyon bevált, csak 2o percre van az autópályán az is, elmegy vele a fél délután. De Mira arcán fültől fülig érő mosoly, miközben szilajul táncol Katy Perry meg egyéb aktuális diszkószámokra, végén el is sötétítettek és csak villózó fényekkel a minionos YMCA zenéjére ropták. Belátom, ez tényleg jobban illik a habitusához, mint a balett. :)

A többi délután aztán szabad, most, hogy talán nem kukulunk meg este sem a hőségtől, sok gyerek van kint bicajozni, itt is alakulnak a barátságok. Rengeteg család van, szerencsére nem csak nyugdíjasok, most pénteken mi rendezünk partit éppen, ahova meghívunk mindenkit. 

Hétvégén strandon voltunk, gyönyörű volt a sok kagyló, alig hullám, sok gyerek korallból várat épített. Vagy persze suli után izzadt egyenruha le és Mirával csobbanunk a medencében. A kisasszony alig egy hónap alatt szépen úszik, víz alatt fordul, félszaltóval beugrik, szóval igazi hableány. Zoénak sem kell már karúszó, csak ő nem meri beletenni a fejét a vízbe.

És ha ez a sok újdonság nem lenne elég, beújítottam egy cinyót. Istenbiz nem akartam, az utolsó dolog amire gondoltam, hogy ehhez a szeleburdi családhoz még egy kiscica jöjjön, akivel sokat kell foglalkozni, így költözés után és iskola előtt....de bementünk a vásárlás után az állatos boltba, hátha van kisebb kiszerelésben kaja Fuzzynak, mert a nagy zsák, légkondi ide vagy oda, idő után szottyosodik, aromáját veszti. Egyébként így van ez mindennel, pl. mandula, mogyoró, ha sokáig nem esszük meg, már nem az igazi.

Kaját persze nem találtunk, de ha már ott voltunk, a lányok megkuksolták a tengerimalacokat, nyulakat, halakat, papagájokat. Akkor még a cicák ketrecét észre sem vettem, mert mindegyik aludt. De a kisebbik felkelt aztán és nyávogva hívta oda a lányokat, turcsi orrát odatette a kezükhöz. Én is jól megnéztem, egy sárbarna szemű, levágott fülű, ámde  csinos fekete-fehér bundát viselő fiút láttam meg. Na most köztudottan nagy macskarajongó vagyok, de azért nem kap el mindig az érzés, hogy mindegyiket haza kell vinni. Nem is értem, mi történt velem, de úgy éreztem, ez a mi cicánk. Persze elvinni nem lehetett rögtön, a menhely honlapján kitöltöttem a papírokat, amivel igazoltam, hogy gondot viselek rá a következő egy-két évtizedben, benn tartom, beoltatom stb. Két napot vártunk és fellélegeztem, mert láttam, hogy üres a ketrec. Nohát, mégis elvitte valaki. De nem, csak jól összegömbölyödve aludt. Így elfogadtam a karmát (hehe, milyen jó a kétértelműség) és elhoztam.

Nem bántam meg, az első nap még a mosógép mögött bújkált, de pár nap múlva úgy sétált itt körbe, mint a császár. Játékos, okos, ragaszkodó. Fuzzy nem örül neki, reggel be is zárom a kis fickót, hogy az "öreg" meg tudjon kajálni, mert 4 tesóval élt egy termeszrágta ház alatt, úgyhogy ha kajáról van szó, habzsol és lop. Az almot mindig megtalálja, s mióta csak száraz tápot adok neki, a lábára ragadt folyós kaka miatt sem veszít szexepiljéből.. Szépen játszik, alszik, ahogy kell....a füle egyébként nem kegyetlenségből lett levágva, hanem része volt a TNR (trap, neuter, return, azaz megfogják, ivartalanítják, visszaviszik) programnak. Gazdátlan, kóbor cicákat ugyanis így jutttatnak vissza, oltva, kimiskárolva, mikrochippel, s ezzel a feltétellel nem viszi el a sintér, mert Manatee megyében így szabadon kóricálhat. De nem párhetes cicónak való mulatság ez az élet, Örülök, hogy hozzánk került és gyorsan adaptálódott, jókat röhögünk, ahogy bukfencezik a játékaival. A nevét a lányok adták, az amerikai pilótakeksz-szerű süti után Oreónak neveztük el.

Otthon...édes otthon?

Hát itt vagyunk, Floridában, majdnem másfél hónapja. Nem evett meg a cápa, nem szúrt meg a nap, nem dőlt rám a pálmafa sem, csak rengeteg dolgozni-és feldolgoznivaló volt. Például az utolsó napok hektikus lázálma, a pakolás éjjelig-legdurvább a konyha volt. Úgyhogy nem az a jóleső, nosztalgikus hangulat fogott el, amikor az ember magába szívja a ház szegelteit, emlékeit. A járatunk is hajnalban indult, úgyhogy sötétben láttam mindent utoljára, ami nem tett jót nekem. Sötét volt a jövő. Tudom, ez drámaian hangzik, hiszen oda költöztünk, ahova más csak elszórva, vakációra jut el, nem a tundrára vagy valami 3. világbeli országba, mégis...a mai napig hiányoznak a fák, a szép gyep (itt öntözhetik ezerrel, amitől szép zöld, ámde szúrós, nem az a lábadat simogató mohás érzés), az otthonunk és persze a barátaim.
Michelle, az egyikük korán szült, ami rendes volt tőle, mert így megismerkedhettünk Owennel.

Aztán hiányozni fog még Alifiyah, akivel csak kiültünk és rengeteget beszéltünk és egyébként úgy volt, hogy ő is költözik, de végül maradtak. Azt hiszem, ő lett az ottani legjobb barátnőm, nagyon egy rugóra járt az agyunk. 

És persze Marie, Korzika szigetéről, aki szép, fodros ruhákban járt, a bostoni tudományos múzeumot Musee de Science-nek hívta és az attitűd és habit szavakból összerakott olyat, hogy habitűd. Mindamellett szuper jó fej és olyan jó quiche lorraine-t csinált, amiből felet másnap csak reggelire vágtam be. 

Ezzel persze nem vagyok egyedül. Mira és Zoé gyakran emlegetik ottani barátaikat, Miri le sem dobta a táskáját és csengettek már, hogy jöhet-e ki játszani. És mentek ki egy fújat szúnyogirtó után az erdőbe, 3-12 éves korig mindenki elvolt kisebb-nagyobb cicaharccal. Ez aranyat ért, nemhogy Amerikában, de a világon nincs sok ilyen hely, ahol szabadon és biztonságban játszhat kint, a természetben egy szekéralja gyerek. Tisztára, mint a nyolcvanas években a lakótelepünkön.

Szinte evidens, hogy a költözés miatt a lányok kissé megkompolyodtak. gyakran visítanak, verekednek, dobálnak, délutáni alvás nuku, egyszóval kezelhetetlenek. Szegény Zoé, mikor szóba került a szülinapja, sorolta az otthoni barátokat, mert őket akarja meghívni októberben.

Mindezt nem tudtam volna abszolválni, ha nincs Méri mama. Ő, meg a medence. Mert az azért jó, hogy mindennap fürdünk, a medence és az óceán is húsz fokos, nem kell sokáig gondolkodni, hogy mikor merünk elmerülni.

Jó az is, hogy Sarasota a szuper kulturális helyekkel, éttermekkel, és miegymással mindössze 1o percre van. Azért Bostont, ami 4o perc, meggondolta az ember, főleg télen, akármilyen jó kis programok kecsegtetnek ott-és ugye grandiózusabb város is, mint Sarasota.

Itt viszont minden nap kint lehetünk és ez ideális egy olyan emberpalántának, mint Zoé, akinek szittya-mongol ősei lehettek, az a lány meztelenül, szabadon egy lóháton érezné legjobban magát, állítom. De sajnos, idén nyáron táborra nem futotta egyik lánynak sem, ezért unjuk már egymást.

Viszont alig 2o percre van a szuper Lido strand, gyönyörű kagylókkal, fehér homokkal, messze ugráló delfinekkel...nagyon szeretjük.

Egyedül talán Darren az, aki ugye az egésznek az ötletgazdája volt, aki úgy él itt, mint a hal a vízben, mintha ideszületett volna. Ő utánunk pár nappal jött teherautón, a cicóval...mert Fuzzy kérem meghaladja a 1o kilót és nem engedték repülőre. Darrennek csak harmadszorra sikerült kamionba rakni a megrémült cicát, aki az ölébe telepedett. A macska, aki nyervog, ha felveszed...mekkora lelki tusa kellett ehhez is. Azóta felvette a ritmust, bár a pára miatt ritkábban jár ki és a medencét tisztes távolból szaglássza csak. Velünk eljött sétálni esténként, míg nem július 3-án valaki nem szórakozott petárdákkal, azóta óvatos duhaj.

Ki tudtam pakolni vagy 3 nap alatt, feltettem a legtöbb képet is, kezd családi fészekké alakulni ez a ház is. Mi viszont Darrennel még matracon alszunk, lányok szobájában nincs ventillátor sőt villany sem, kéne polc, aztán a medencénk köré több növény, később a tetőre napelem...lesz mit tenni. De leaglább már nem kelek fel pénikban az éjjel közepén, hogy úristen, hol is vagyok?

Aki nem él kint, az nem sejti, de bizony szerintem így bevándorlóként megint újra kezdeni egy másik államban nem piskóta, megint a null kilométerkőről kitapasztalni, hogy mi hány méter, hol az ovi, iskola, mik kellenek, háziorvos keresése, új jogsi, rendszám...de azt kell mondjam, ezzel nagyon pozitív tapsztalataim vannak, mintegy félóra volt a jogsi, másik félóra a rendszám, igaz, online fogalltunk időre. Közel van a posta, könyvtár, bolt, szuper éttermek. Találtam orvost is rögtön, mindegyik elfogadja a betegbiztosításunkat.

Már csak az van hátra, hogy a lányokkal elmenjek és különleges, floridai oltáskönyvet szerezzek. ezt nagyon szigorúan veszik, anélkül nincs suli, még azokkal is megcsináltatják, akik már laktak itt, de kis kihagyás után visszaköltöznek.

Mirának megvettem az egyenruhát, online kapott szebb darabokat, de tegnap felfedeztem a Targetben is szuper, pamut polókat sokkal jutányosabb áron és betáraztam. Érdekes, a kínálat igazodik, a mi Targetünkben MA államban soha nem volt egyenruha, de ez a színkód-sima, felirat nélküli fehér, világoskék, kheki és sötétkék ruha az itteni sulikban gyakori követlemény.

Végére a legjobbat: megismerkedtünk egy szuper jófej NY-i házaspárral, akik itt laknak az utcában. A 4 éves ikreiknek most volt a szülinapjuk és ott más szuper családokkal is összefutottunk. Röhej, hogy szinte senki nem helyi, északi államokból jöttek ők is, a sorozatos fagyos telek után. Szóval legalább ez bónusz, sokkal de sokkal könnyebb barátkozni is és az ovi meg az iskola kezdetével ez is javulni fog.

Járnak a csajok úszni is, nevetséges összeg fejében minden szombaton az Amerikai Vöröskereszt tanfolyamát végzik, aminek a vízbiztonság az alapja, aztán jün a levegővétel, tempózás és a többi. És Mira rá is érzett, 3 hét múltán megtanult úszni. Azaz kapál és fennmarad, sőt, hátán fekve tengeri csillag pózban tud lebegni is. Zoé sincs messze tőle, mert a karúszót rühelli, csak még nem merít elég nagy fagyiskanállal-ugye így tanítják nekik a kéztempót. És Darren is fog járni augusztustól, mert biza, ő sem tud úszni. :)

Biztos vannak magvas gondolataim, amit kihagytam most, de későre jár az idő, úgyhogy a fotókat másik posztban rakom fel...

Anyák napja

Mostanában valahogy minden sikerül. Ma jött meg Méri mama, aki a költözést végigasszisztálja. Még én késtem 1o percet, mert hamar végigsöpört a vámon, de legalább nem kellett parkolni. Zoé közben aludt, otthon tökéletes borsóleves, telihold-palacsinták. Mira is őszintén örült neki, s láttam rajta, hogy tényleg neki, nem a félbőrőndnyi ajándéknak (aminek felét el is suvasztottam, nem kell egy napra karácsony).
Becsületére legyen mondva, este kilencig fenn volt, még a gyerekek altatását is megnézte, hogy mi hány méter.Csodálkoztt, milyen nagyok és okosak, Zoénak pl. már nem kell papírt tépni, törölni sem vécézés után, Mira folyékonyan olvas és egész délután egy szál probléma nélkül bandázik kint a többi gyerekkel Igaz, még most sem a klasszik gyöngyfűző lányok, akik habosbabos ruhában babáznak egész nap, de sokkal kezelhetőbbek, nagyosabbak mint akiket novemberben látott utoljára a mama.

Darren utazik, s ha nem azt csinálja, az új házunkat festeti, intézkedik. Így anyák napján (ami itt május 2. vasárnapja) nem ágyba kaptam a reggelit miután kialudtam magam, hanem sorstársammal, Marie-val elvittük a gyerekeket a Museum of Science-be, Bostonba. Én vezettem, mert a Honda Odyssey-be mindenki kényelmesen befér. Mint egy Boeing, tényleg. De a beszállás is olyan volt, mire mind a 4 gyereket menedzseltük, mintha repülőn lennénk. Marie férje Skóciában dolgozik, minden 2. héten jön haza több napra. Ott is éltek, de nagyon nem tetszett nekik, itt boldogabbak a gyerekek, nagyobb a ház, jobb a suli.
Na, szóval indult a rákendroll és mielőtt kiszálltunk, mondtam, hogy skacok, anyák napja van vagy mi, úgyhogy 4 kisangyalt szeretnék látni, ha már ma, a mi napunkon is nektek kedvezünk. És ez be is jött. Maxime, Marie Mirával egyidős fia (szép alliteráció volt) bőgött egy sort a múzeum boltjában valami kacatért és Zoé hisztizett egyet holtfáradtan, mikor rájött, hogy az egy órával korábban panccsá ázott fagyija már nincs meg. De a többi, egy álom. A múzeum nagy részét bejártuk, a gyerekek halat szerkesztettek számítógépen, majd kiengedték a nagy képernyőre. Súrlódásról tanultak saját szánkó készítésével, egyensúlyról kis mérlegekkel, súlyelosztásról fakírágy kipróbálásával. De néztünk gőzvonatokat, űrhajós kabint és Mira rémálmát, a csontvázat is. Az animátor lányzó kivette a vitrinből és elmondta, honnan lehet megállapítani hogy férfi vagy nő volt-e míg élt, vagy mi, s ezeket Mira büszkén mondta vissza apjának este skype-on, rettegése is megszűnt. Még nekem is volt rengeteg új infó. Megnéztünk egy 4D filmet is. Ilyenen sem voltam. Az, hogy a 3D-hez szemüveg kell  és kidomborodnak a képek, oké. De itt volt illat, arcba fröccsenő víz, beremegő szék. Na, ez volt a negyedik dimenzió. Egyébként a Jégkorszakból néztünk meg jeleneteket. Csak Zoénak volt sok az arcába üvöltő dinoszaurusz, ezért bizony az ölemben, szemüveg nélkül nézte a második felét.
És közte kimentünk a múzeum mögé piknikezni. Ez is jó ötlet, terüljasztalkám a büfés kaja töredékéért. Napos idő, gyep, vadlibának dobált perec amire egy bazi nagy harcsa is befutott, épp a madár alatt elúszva, a Charles river-ba zuttyanó kétéltű városnézű buszhajók. Tényleg giccsesen idilli, hozzá 4 jól viselkedő gyerekkel.

Elgondolkodtam, mit kívánok anyák napjára. Hát ilyet. Mostanában, ahogy a csajok nőnek, érzem, hogy a befektetett türelem, idő, szeretet hogyan térül meg apródonként és megígértem magamnak, hogy nem leszek túl szigorú se magamhoz, se a lányokhoz. Hanem ilyen napokból fogunk többet megélni, együtt, spontán. Mégha nem is csilivili múzeumokban, csak az elv maradjon.

Útközben lemerült a fényképezőgép, de ami van, íme:

Leporolom,

pókhálótlanítok. Régen jártam itt, na. Igazs'g szerint nem tudom, van-e értelme folytatni a blogot, mert nem tudok és nem is akaródzik annyi időt beleölni, mint régen...más dolgok élveznek most prioritást.

De azért az utóbbi hónapokról, lényegekről: voltam életemben először síelni. Lillus vitt el és bár soha nem volt a lábamon léc, megbízott bennem, hogy a sífutás így is menni fog. Megérkeztünk délelőtt, február 28-án. A napfény átsütött a fenyőkön, a hó gyönyörű volt, nem volt túl hideg, csak mínusz egy fok...ezt a napot arra teremtették, hogy egy városi puhány, mint én, síeljen.
Első körben meglepődtem, hogy nem csatos kemény a cipő, mint a lesíklásnál, hanem egy puha, fűzös bakancs. Értettem hozzá, mint tyúk az ábécéhez, már azon röhögtek, hogy megkérdeztem, kell-e ehhez síszemüveg, mikor előző nap telefonáltam hogy milyen a pályák állapota. Bénázásom aztán folytattam a cipőkkel, mert merőlegesen tartva kellett a lécekbe kattintani, ami sehogy nem jött össze. Mire már a sálam is izzadt, végre megvolt, hurrá. El is indulatam nagy lelkesen. Lillus egy intrukciót adott, ellentétes kar és láb, aztán hajrá. Az ám, csak a nyomoknak vége szakadt egy darabon, ahol, háromfelé ágazott a lejtős út. Lillus zakózott és felállt, de hát ő tud lesíklani, snowboardozni is. Én meg jól elestem és büdös bogárként próbáltam felkapálózni magam, de a két léc mindig összeakadt. Ha valaki gonoszabb ember is lett volna, már a youtube-on kattintgatnának a népek röhögve.
De aztán újra pályára álltam és megcsináltuk pihenő nélkül az egész kitaposott pályát 2 óra alatt. Azért jó volt, amikor visszaértünk, mert kezem-lábam remegett. Mégis úgy éreztem magam, mint egy győztes hadvezér.

Aztán megvolt a húsvét is. Itthon beleadtom apait-anyait, mert majdnem bekapcsolt a tűzriasztó, amikor égetett szélű térképeket gyártottam az ajándékokhoz. Jégvarázsos lakatos naplót és nyomdákat kapott Mira, Zoé meg ugyanebben a témakörben matricát, szájfényt. A csokik megtalálásához rímeket faragtam. Mind nincs meg most már, de egyre emlékszem: eszedbe jut ez a lelőhely, mert anya bélyegeit innen csened el-na, Mira szaladt is a dohányzóasztal fiókjához. Amióta egy levéllel elragasztott, oda bélyeget nem is teszek már. :) A tojásokat a csajok festették, kicsit csiricsáréra, de ezt a korszakot éljük most. Vegyítve a feketável, amit Zoé hord, mert neki meg grufti-korszaka van.

Boskolás húsvét is volt, ettől egy kicsit tartottam, mivel óvónéniként vállaltam egy asztalt, ahol  alegkisebbek filctollal, matricával díszíthettek tojást. Igen ám, de akkor hogyan jutok tovább a többi asztalhoz? Végül szuperül sikerült, mert Mira már önállóan ment asztalról asztalra, volt a végén kiszebábja, mindenféle viaszos, levélmintás tojása, én meg fél óra asszisztálás után kikészítve otthagytam mindent és mentem körbe szépen Zoéval is. Volt táncház a kicsiknek, életnagyságű kiszebáb ütése "jöjjön a tavasz, vesszen a tél" ordibálással, közös locsolás...végtelen hálás vagyok, hogy a lányoknak ebből is kijut itt a világ másik végén.

Közben majd' elfelejtettem, hogy márciusban voltunk mi a bostoni múzeumban is. Borzasztó, hideg esős szombat volt és felkerekedtünk. Bostonba érve a GPS bekrepált és hirtelen azt sem tudtam, merre vagyok. Visszatévedtem az autópályára és Mira unottan megjegyezte, hogy itt már voltunk. Ekkor lesz ami lesz alapon beáldoztam jó dok dolcsit arra, hogy épp a Prudential alatt parkoljunk. Onnan meg mentünk kettőt metróval. Nagyon rossz ötlet volt, a csajok borzasztóan viselkedtek, nem nyűgözte le őket se Boston, se a metró, el akartak futkosni, Zoé esernyőt lóbált az autósok elé. És persze harisnyában volt, és persze minden pocsolyába beleugrott. Mire a múzeumba értünk, kezem-lábam remegett a kimerültségtől, de akkor már ott voltunk, mentünk és megnéztük a fáraókat, az ókori görögöket (Zoé megjegyzése: ez a szobor nem jó, anya, aki csinálta, nem művész, mert nincs a bácsinak karja). Ott kaptak kis vázlattömböt, ceruzákat és volt egy fémes papírra karcolós érmekészítés is. Mellékeltem a galériájukat is. Mirától már megszoktuk, hogy magas szinten alkot, de Zoé is zárkózik ám fel, nagyon ügyeseket alkot.

Végül, de nem utolsósorban...Darren fél lábbal már Floridában van. Április közepén ugyanis levezetett oda 2 nap alatt egy teherautóval és a traileren az ő kocsijával. (És mindenáron be akarta mutatni, hogy le tudja vinni a székét egyedül, így dagadt bokával kellett vezetnie. Pedig itt voltak a rakodók is...) Most fog festetni, a hűtő már megvan, de nem működik az öntözőrendszer, nem volt jó a postakulcs, kiszáradt a fű...van mit tenni. A házunkat sajnos nem tudtuk eladni, de bérlő rögtön akadt, kedves barátném küldte át hozzánk, merthogy ők is költöznek majd. Sokat nem teketóriáztak, már 15 perc múlva hívtak minket, hogy kell nekik. Már nem is bánom, jó befektetés a csajok főiskolájának fedezésére.

És Mira, a kis érzékeny lelkével megfogalmazta a dobozon, hogy érezzük magunkat: boldog, szomorú, izgatott az egész család.

Közben Méri mamának is kedvező jegyet vettünk, május 13-án jön és végigcsinálja velünk a hercehurcát. 

Amúgy megvagyunk. El sem hiszem, hogy két hét alatt eltűnt az összes hó és nem kell a dzseki, mintha valamiálomból ébrednék egy idegen helyen. Í'gy most már rengeteget vagyunk kint. De ma pl zuhogott az eső és Zoé, aki hajnali hatkor ébresztett, még most, majdnem éjfélkor sírt aztán hányt egy sort. Nem könnyű az élet vele, rúg, ordít, de aztán besértődik és ajtüt csapva rohan el, mint egy tini. Mira tovább komolyodott, most már sok filmre, játékra rámondja, hogy "babás", a régi vicceimre fintorog-viszont megint kitűnő a bizonyítványa és lelkesen készül a nagy balett-előadásra. Na, innen veszem fel a fonalat, valamikor....

Terepszemle

Már egy hete hazajöttünk Floridából, de ez a kaland annyira megfeküdte a gyomromat, hogy csak most vagyok képes papírra vetni.
Egy hétre mentünk, Mirának épp téli szünete volt, és megkaptuk a hírt, hogy a ház is elkészült, alá lehet írni a papírokat. Ideális időzítés, nagyon örültünk neki. Két hete, kedden elmentünk a reptérre, ahol kiderült, nincs economy parkolóhely, a hóviszonyok miatt. Busz vitt ki minket egy külső parkolóhelyre, ahol legalább fizetni nem kellett. Akkor még azt hittük, ez lesz a legnagyobb kellemetlenség, de aztán kiderült, hogy a járat vagy 2 órát késik, ami azt jelenti, lekéssük a csatlakozást. Egyébként van Boston-Sarasota közvetlen járat is, potom 8oo dollár fejenként, ezért nem mentünk azzal-de ahogy láttam, az is tetemes késéssel indult. Megérkeztünk a La Guardia reptérre, és mentünk a csajokkal kaputól kapuig, hátha elérjük a hármas, ötös járatot...persze mind csurig volt, végül 9 óra dekkolás után szálltunk fel, igaz első osztályra tettek minket, a csajok aludtak, én meg gyönyörködtem a kivilágított New York City-ben. Legalább egy kis fájdalomdíj. De ez a járat Tampába érkezett, onnan még elautóztunk Sarasotába...a csajok hajnali 3-kor kerültek ágyba.Egyébként egész jól bírták, talán két kisebb veszekedés és leolvadás volt. Én teljesen nyugodtan tűrtem, nem tudom, miért, mert Bostonban még plafonig tudtam volna ugrani a méregtől. Talán a belőlem áradó zen mentette meg a helyzetet.

Másnap reggel nem aludhattunk sokat, mert mentünk megnézni a házat, hogy megfelel-e, mielőtt aláírjuk, hogy a miénk. Hát...strukturális hiba nincs nagyon, a tetőre meg van garancia, de voltak apró, bosszantó dolgok, mint pl. letört fogantyú a szekrényen, konyhai szekrénylap kiállt, a csempe mintája a zuhanyzónkban megtörve. Az építésvezető mondta, hogy nem szereti az értékeléseket, de muszáj, hát, tíz pontot tőlünk nem fog kapni, az tuti. Nekem nem mondja azt, hogy ó, a csempehibát nem is káttam, mikor középtájt van egy sor mozaikminta, ami átlósan váltakozik, s az egyiket rosszul rakták- láthatta volna az, aki felteszi meg persze a főnök is, csak meg akarták úszni. Na mindegy, a konyha pl. szuper, rengeteg tárhely, szép falicsempe, az alsó szint meg járólapos amúgy is, majd hűt minket a nagy melegben. Sok kép nincs, mert berendezés nélkül nem az igazi.

Közben kiderült egy kardinális hiba: nem hoztuk a csekkfüzetet. Ez még nem is lett volna hiba, de online banking sem működött, most nem megyek bele, hogy miért, lényeg, hogy a hiányzó összeg az aláíráshoz itt lapult, mi meg Floridában. Mit volt mit tenni, Darren hazaugrott egy napra, én meg kaptam egy kisebb fajta infarktust, hogy egyedül maradok a két gyerekkel idegen helyen, ráadásul iskolalátogatásra is menni kell apa nélkül, a bérelt autóval. De másnap kicsit összeszedtem magam, és délelőtt elmentünk a Childrenás Garden-be. Hűvös idő volt, aig 15 fok, de itteni jegek és hómező után még a vastag pulcsi is felüdülés volt. Kis elvarázsolt kert volt ez, inkább a totyogóknak, de a beöltözést az enyémek is nagyon élvezték, meg a sétát a kis gombák, szörnyek, tündéralagutak, kalózhajók közt.

Aztán visszamentünk a hotelbe pihenni egy kicsit és a csajokat komolyan megkértem, hogy az iskolában legyenek ügyesek, nincs ordítás, szaladgálás, s meglesz a jutalom. Oda is értünk időben és jött a tanulmányi osztály vezetője, aki kedvesen körbevezetett minket. Kindergartentól ötödik osztályig járnak ide a gyerekek. Maga a suli 1o éves, de nagyon jó hírű, a nőci mondta, hogy imád ott dolgozni. Az iskolának van 8 alappillére, pl. tanulj a hibádból, légy felelős másokért, magadért, a tetteidért, váltsd valóra álmaidat, lágy aktív, kiegyensúlyozott stb.  A szimbólum a gekkó, és aki ebben a nyolc pontban valami rendkívülit teljesít, az iskola ebédlőjében, mindenki szeme láttára kimehet a színpadra, hogy a Gekkó-díjat átvegye. Sportolni kint szoktak, kivéve eső és hőségriadó esetén. Egyetlen csalódás az volt, hogy a nagy fanfárral hirdetett múvészeti program abban merül ki, hogy egy-egy osztály 6 naponta jut be az alkotó szobába...de állami általános iskolához képest nem rossz amit láttam és örltem, hogy Mira is megnézhette, van fogalma róla, hova kerül. És meg is kért, hogy fényképezzem le az iksolája előtt. S lőn:

Utána elmentünk egy közeli parkba játszani, ott Mira össze is barátkozott egy kislánnyal, én meg az anyukájával beszélgettem. Tök jó tippeket adott, pl. hol kapható a legjobb fagyasztott joghurt, megerősítette, hogy jó a suli és elmondta, hogy 13 éve él itt, nagyon szeretik a környéket, bár a nyár nagyon húzós (ezt egyébként még 5 más embertől is megkaptam, hogy meg kell szokni...). Úgyhogy jó érzésekkel mentünk haza majd vettük fel Darrent a reptérről este. 

Zoénak is megnéztem 3 ovit. Egy már itthon kiesett, pedig közel lett volna Mira iskolájához, csakhogy telefonon felvilágosított a nőci, hogy részidőre nem lehet ám menni, csak 5 napra, mert akadémiailag fontos és behozhatatlan dolgok történnek. Szerintem meg egy 4 évesnek nincsen napi több órában szüksége nonstop fejlesztésre. Mondjuk beszédes, hogy a maradék két ovi nevében is benne vagy, hogy "academy", itt az ovi valóságos iskolaelőkészítő, rendes curricumlummal, azaz tanrenddel. Az első helyen, ami túlünk messzebbre van és drágább is, a tulaj fogadott, aki a férjével viszi a boltot. Tágas szobák, nagy ablakok, a hátsó játszó tóra néz, és tényleg szép művek készülnek, a gyerekek kezéből, nem az óvónénik vágnak ki sablonokat. És messze a floridai standard felett vannak, ami azért fontos, mert ebben az államban nem túl jók az iskolák. Hátránya, hogy kicsit drágább, mint a másik. Abban viszont 15 gyerekre jut egy tanerő, sőt később kiderült, hogy nagycsoportban 2o:1 lesz az arány. A jó idő ellenére naponta kétszer fél órára mennek csak ki. Ugyanebből az oviból, mint kiderült, van egy a házunkhoz 3 percre is egy, de ugyanezt tapasztaltam. A körbevezető nőci kedves volt, de ő tett rendet, mert két verekedő kisfiú mellett az óvónő állt, mint a bálám szamara. szabad játék címén ott nyomorogtak, dobálták a kockákat...szóval bármilyen kényelmes is lett volna 3 perc alatt ott lenni, nem tenném jó érzéssel. Pedig telefonon szuper kedvesek voltak és a prospektusuk is megyőző. Az új ovi, a Kiddie Academy egyébként bekamerázott, ami gondolom főleg a kisebb gyerekek, babák anyukájának megnyugtató, de akár Méri mama is megnézheti otthonról, hogy mit csinál Zoé. Nem emiatt megyünk oda, csak egy kis érdekes plusz. A tulaj egyébként német, át is váltottunk pár mondat erejéig. Nagyon aktív a szülői munkaközösség, rengeteg jótékony célú eseményt szerveznek és látszott, hogy szívből-lélekből csinálja ezt. Hát ez van, reggeli forgalomban gondolom lesz 2o perc is az odajutás, de Darren is egyetértett, hogy inkább legyen 3 nap egy jobb helyen, mint öt nap egy közepes oviban.

Másnap aztán vgigvettük a szerződést és átvettük a kulcsokat, kötöttünk a házra biztosítást és kiköltöztünk a hotelból, be a házba. A csajok rögtön birtokba vették a medencét. Rögtön meg lett mondva, hogy oda felnőtt nélkül nincs bemenetel, akármi is van, fél lépést sem lehet tenni, ha begurul a labda, ha csak "nézni" akarják a vizet, semmi. Ehhez képest Zoé simán megindult, s ezt épp a felső emeletről láttam elhűlve, félrerakta a hálót (ami kötelező jelleggel fenn és saját felelősségre lehet csak kiszedni). Ideje úszni tanulni...annál is inkább, mert ahogy láttam, már 3 évesek karúszó nélkül nyomják a vízben, mint a fókák. 

Fűthető a medencénk és várni kellett vagy fél napot, míg langyos lett, úgyhogy elmentünk a komplexum közös, egész évben fűtött medencéjéhez. Először megijedtem, mert rengeteg nyugdíjas volt ott, de később jöttek családok is, elmondták, hogy minden 3, pénteken van medencés buli, aktív a közösség stb. Mindenki kedves volt, sok infót adtak a környékről és biztosítottak, hogy tetszeni fog. Közben járt a karom, mint a polipé, ugyanis elfelejtettük a karúszókat és a két csaj ugrott össze-vissza a vízbe, az ölembe...úgyhogy elhatároztuk, hogy teszünk egy kitérőt a Targethez. Zoé, mior megtudta, hogy el kell hagyni a vizet teljesen kifordult magából: csípett, köpdösött, rúgdalt, hiába mondtam, hogy még visszajövünk. Ami meg is történt, és aznap a csajok már fél nyolcra kidőltek. Néhány kép a házról és a játszóról, ami a közös medence mellett van..utóbbinál nem fényképeztem, nem volt szabad kezem. :)

Feltérképeztük a környéket is: van két szupermarket, az egyik snassz, de minden kapható, a másik egy Fresh Market, ami csak élelmiszer, friss pékáru és gyümölcs, na az élő dolgokat tuti innen veszem majd, mert egy nagy doboz epret befaltak a csajok semmi perc alatt, málnát szintúgy, finom volt és bio is. Annyira nem leszünk elkényeztetve, mint itt, ahol 5 percen bell van minden, Target, Walmart, 3 szupermarket, ami közül a sarkon túli 24 órás nyitvatartással üzemel, de van medence, Sarasota egyik legjobb tengerpartja 15 percre, egy mexikói étterem és rengeteg szabadidős sport, valamint kiépíített bicikliút, kirándulóösvény. Valamit valamiért....

Másnap még elmentünk egy nagymacska rezervátumba, de megbántuk: drága belépő, árnyék sehol, egy béna kutyashow, tigrisek szűk ketrecekben, pónilovaglás külön pénz persze két gyereknek. Darren mérges is volt, de én sem tudtam, mi várható, tapasztalatot meg gyűjteni kell...

Aztán persze késtett a visszafelé tartó gép is, és a kocsit Boston külvárosából vittük haza. Mira két nadrágban is visított, nem érintette jól, hogy mínusz 2o fokra értünk haza. Múlt héten két napot otthon is maradt, mert elrontotta a gyomrát-vagy csak a hirtelen változásoktól lett ideges? Most már minden a régiben, sok veszekedés, szófogadatlanság, oxigénhiány okozta állapotok uralkodnak. Legyen már tavasz...

Be- és elhavazva

Mielőtt Floridába költözünk, nyakunkba zúdult a tél úgy istenigazából. Nem aprózta el, rekord hó esett. John, a majd' 6o éves szomszédom, akivel együtt ástuk ki az autónkat is mondta, hogy ilyet még nem látott. 3 nagy hóvihar jött, persze a legnagyobbnak adták a női nevet. Juno (vajh' hány aznap született kislánynak adták ezt a nevet? hehe) hozott vagy 9o centi havat. Már ez sem volt kismiska, közlekedési tilalom volt az utakon s persze minden iskola bezárt a térségben. De ezzel nem volt vége, februárban követte Linus és Marcus, úgyhogy most kábé 87 hüvelyknél tartunk, ami 2 méter 2o centi. S hozzá olyan farjasordító hideg, hogy a legmagasabb heti hőmérséklet -1 fok. Nem Fahrenheitben, de mégis. Na, ezzel vége az időjóslásnak, azt megtette helyettem az elhíresült mormota, aki megharapta a riportert idén, úgyhogy sok jóra nem számítunk.

Rosszul viseltük, főleg azt a 3 bezárt napot, amikor sem ovi, sem iskola nem volt, és a csajok nem értették, miért is nem mehetünk ki hófúvásban, a vihar kellős közepén. Most már a beton az látszik-de jön újabb 17 hüvelyk épp vasárnap, a neve Neptunusz. Fúj, mondjon le. Mi lesz ezzel a tömérdek hóval, ha megolvad? Egy jó dolog van, hogy az áram egyszer sem ment el.

De azért felteszek pár képet a él szebbik arcáról is, mikor csak mínusz 3 fok van, napsütés, és a szomszéd barátnőm gyerekei is kijöttek. Itt még jobban látszik az egy méter:

Aztán már 2 hónapja rühes is vagyok. Épp január közepén, a nagy vihar előtt lett meg a diagnózis, mert már karácsony után elkezdtem vakarózni. A füleim lettek akkorák, mint Dumboé, először a hajfestékre gyanakodtam, de egyre több helyen ütött ki. És mivel csak sima dokihoz mentem ls a viszketés csak nem szűnt, bőrgyógyászt is felkerestem, hitetlenkedve nézte, telefonált másodvéleményért, mert akkor már egybefüggően is pirosodtam mindenütt. Itt a kezem, a combom belseje sokkal durvább-most már azért jobb mindehol, gyúgyulnak a véresre vakart területek. Mindent forrón kimostam, még a nappali párnahuzatait is, szerencsére senki más nem kapta el a családból. Tisztára, mint Twist Olivér korában...hogy hogyan kaphattam el, rejtély, de a cicót mint forrást kizárták, neki más atkái vannak. :)

S ha ez még nem lenne elég, a Boskola előtt, épp a farsang napján belementem egy autóba. Csak a festék jött le, illetve az enyémre fel, mert most van egy piros csíkom oldalt a fehér kocsin. De szerencsére a középsősök óvónénije a tulaj, így a biztosítót nem hívják, kápéban fizetjük a kárt. De kellett ez, mint hátam közepére a púp most, költözés előtt. Utána ki is voltam zökkentve, alig tudtam órát adni, olyan mérges voltam.

A házat sajnos még mindig nem adtuk el, egy ajánlatot kaptunk, ami 3oezer dollárral kevesebb az irányárnál. Nyilván alkuképesek vagyunk, de ennyire nem visszük le. Ha más nincs, akkor összehúzzuk a nadrágszíjat és kiadjuk ezt, csajoknak jövőbeli befektetésnek nem rossz. Már találtunk is céget, aki mindent kezébe vesz: keres albérlőt, lefuttatja az ellenőrzést hogy legyen munkájuk, büntetlen előélet stb. és ki is jönnek néha, hogy milyen állapotban van a lakás. Egyre inkább hajlok erre az opcióra.

Na és még egy csapás: úgy néz ki, vénségemre kifejlesztettem egy klassz kis laktóz-intoleranciát. Minden egyes kávé után rosszul lettem, fájt a hasam, felpuffadtam. Még jó, hogy erre van laktózmentes tej-mióta a Lactaid-et iszom, nincs is ilyen probléma. A többi tejtermékkel sem, mert azért sajt nélkül nem is akarnék élni. :)

Úgyhogy még csak február közepe van, de úgy érzem, egy évre kijutott a bajból. Remélem, innen már csak felfelé megyünk.

Végül pár kép az utóbbi hetek jobb eseményeiről, pl. a farsangról, ahol Mira kiélhette páváskodó korszakát, Zoé pedig kéményseprő lett, mert mióta megvan a Gryllus-féle maszkabálos dvd, rá van kattanva és naponta elénekli, hogy kormos az orrom, fekete a képem, mászom a létrán koromfeketében, jó sok a dolgom soha ne felejtsék, söpröm a kéményt s hozom a szerencsét. Még néhány otthoni kép az unatkozó cicóról, akit szórakoztathatok, mikor a lányok alszanak, Valentin-napi virágkészítésről, egyebekről. A virágról azért annyit, hogy Mira egy ültő helyében megcsinálta a 2o virágot, mindent ő írt rá, s akkurátusan pipálgatta a neveket a listáról. De Zoé sem volt semmi, ő is leírta 14szer a nevét. Darren iPhone-ján van több olvasós-betűkirakós játék, aminek köszönhetően ő is tudja az ABC-t, de érdekli is. Mirát meg lassan taníthatjuk magyarra is, nagyon fogékony a nyelvekre.