Az amerikai álom(polgárság)

Tegnap szinte láttam magam előtt Amerika arcait, még csak a kivetítő sem kellett hozzá. Ha hajót, rajta a barettsapkás, szeplős, ír kisfiúval, aki remélte, hogy a szüleit nem üldözik többet, mert Mások. Az olasz kislányt vastag, fekete hajfonatával, ahogy a Mamma kezét szorítja. Másik karjában egy baba, aminek az egyik szeme már nem csukódik le, de szorosan fogja ezt is, az egyetlen játékot, amit magával vihetett. Vajon Bostonban is olyan finom lesz a pizza? Lesznek barátai? Egy biztos, tenger már van, bár nem olyan meleg, mint az itteni. Vagy az ötvenhatos magyarok, akik sokszor az osztrák határnál átkúszva, menedékstátuszt kérve egy bőrönddel érkeztek, a szó szoros értelmében, és híres orvosok, tudósok, lettek belőlük. (A pátoszt kicsit lejjebb szállítja az a tény, hogy Zsa Zsa Gabor jut eszébe sokaknak a magyar kivándorlókról, de ez azt hiszem, olyan stigma immár, mint a gulash-paprikash.) Hány millióan jöttek ide, hogy új lappal kezdjenek, hogy szabadok legyenek, jelentse a rabságot a vallási, politikai vagy akár gazdasági béklyó.
Én nem aranyásónak jöttem, hanem a férjem utánfutójaként. És a tegnapi napig nem is gondoltam annyira bele, hogy mit jelent az, hogy mostantól a Föld vezető országának állampolgára leszek, akit akár seregbe is hívhatnak, ha ezt kívánja a haza. Amerikainak lenni: privilégium. Álom, amit még most, ma, a terrortámadások után és gazdasági válság közepén is el lehet érni, ha foggal-körömmel küzd érte az ember. Amerika nem hibátlan, de nem véletlenül állnak sorba sokan azért a nem is zöld kártyáért. Vagy akár illegálisan, Mexikó felől kúszva-mászva, hajón csempészáruként. Amerikainak lenni: státusz.
Az ünnepélyes bevezető után magáról a nagy napról: a worcesteri Mechanics Hall-ban került megrendezésre, kivülről nem olyan feltűnő, de belül nagyon szép:

Fenti fotókat a netről vettem kölcsön, mert Darren olyan bénákat készített, szekáltam vele, hogy legközelebb Mirára bízom a gépet, még ő is jobbakat tudna. Még arról sincs használható kép, ahogy felemlet kézzel mondom az esküt, na mindegy. Itt most hőség van, úgyhogy elég volt az egy óra álldigálás, aztán végre bejutottunk az épületbe. Darrenék felmentek az erkélyre, az állampolgárságra várók lent töltötték meg a székeket. Mindenki becsekkolt és kapott széket, és csak a bemutatott, színes papírral lehetett elmenni vécére is. Apropó, kérdés volt az, hogy az interjú és eskü közti időben voltam-e külföldön, mondtam is, hogy igen, Izraelben, de ez nem volt akadálya az eskütételnek. Nagyon jó helyem volt amúgy, s rögtön az olvasztótégelyben éreztem magam, mert balomon egy ázsiai nőci, jobbomon egy sodrott bajszú, valszínűleg mexikói gonzález ült. Eltelt újabb 2 óra, felnéztem az erkélyre, Mira elaludt, követte példáját gonzález is, kínai nő meg mobilján játszott. Mondta a bevándorlási hivatal vezetője, hogy hamar lement a becsekkolás, a bíró csak fél egyre jön. Így is lett, mindenki felállt és elkezdődött az eskütétel, felemelt jobb kézzel, 749 ember egy torokból ugyanannak az eskünek a szövegét mondta, mint hajdan Albert Einstein:

Szó szerint most nem fordítanám le, de az USA felé nyújtott teljes lojalitást fogadtuk meg, amihez az is hozzátartozik, hogy a szülőhazánkat hivatalosan feladtuk. Remélem, ha erre kerül a sor, civil szolgálatra osztanak be, mindenki jobban jár...nem vagyok az a vérengzős alkat. Érdekes még az eskü utolsó sora, az "Isten engem úgy segéljen". Arra gondoltam, hogy aki másvallású vagy ateista, az mennyire gondolja ezt így komolyan. Na de az elszavaltuk, hatalmas tapsvihar: immár amerikaiak vagyunk.
Ezután az állam képviselője, Jim McGovern szólt hozzánk pár szót és Obama is, igaz, ő csak kivetítőn. Ja, Mira a képviselő úrba fojtotta a szót, mert eszébe jutott az otthon hagyott egere, hallottam lentről, hogy hangosan kiabálja, Minnie, Minnie. :)
Nagyon fontos momentumnak tartották annak kihangsúlyozását, hogy ne csak lubickoljunk a rengeteg jogban, tegyünk a közösségünkért, az országért, építsük a jövőjét. Komolyan, a Himnusznál még meg is hatódtam, pedig nekem ez lélekben még mindig Isten áldd meg a magyar-ral kezdődik. Nem hiszem, hogy én echte amerikai leszek valaha, vagyis az vagyok, hisz a sokszínűség része az országnak, nem lógok ki az összképből, de az európai gyökerek, gondolkodás megmarad. De maga az esemény grandiózusra sikeredett és meg is kaptam a pecsétes papírt, most már csak útlevelet kell igényelni. Íme, mi, amerikai lányok...eszembe jutott az is, hogy Mirának, és Bab-babának semmit nem kell tenni ezért, csak megszületnek és ta-dam, amerikaiak.