A tegnapi nyulas poszt után azt hittem, hogy most egy ideig pangás lesz a blogon, megint kettesben maradtam Mirával, folynak a napok a hétköznapi mederben...pedig csudát! Most lehet csak igazán írni, mert az értelmi fejlődése napról-napra bámulatba ejtő. A baba szó mellett már megy a hoppá is, mikor az ölembe huppan játékból és nevet, ma többször is mondta.
A zenét, ritmusokat továbbra is nagyon szereti. Persze, tudom, nincs egyedül, minden baba ringatja a popsiját, tapsol, énekel ilyenkor a maga babanyelvén, de Mirát hosszú időkre le lehet kötni csak azzal, hogy egy cipősdobozon dobolok. De hülék voltunk, hogy nem hoztunk Indiából fillérekért egy bőrdobot.
Nekem elég jó a hangom, egy zenei általánosba jártam, ahol kórustag is voltam alsóban. Találkoztam Kodály feleségével is, aki az egész kórusnak tortát hozott és azt mondta, hogy Zoltán bácsi büszke lenne ránk. Anyu szeretett volna a zenei osztályba küldeni-az iskola akkor lett kész, később át is vette Kodály Zoltán nevét, így adta magát, hogy lesz ilyen lehetőség...de a ritmusérzékem nem klappolt, elutasítottak. (Azt csak a mellékesen jegyzem meg, hogy az összes zenei tagozatos gyerek valami elit háttérrel rendelkezett, bár biztos csak az én gonoszkám ez és az anyagi helyzetük mellett mind pacsirtahangú és harminckettedritmusokat kiválóan visszaadó jelölt került be. Hogy is mondja ezt Füles? Szóra sem érdemes.) Aztán kaptam furulyát, gitárt, de egyiken sem tanultam meg igazán, zenetanár hiányában. Apu tanítgatott, de ő is autodidakta módon tudott gitározni, így füstbe ment a terv...
A gitár már nincs is meg, de anyu kérésemre előkereste és elküldte a furulyát, amin egyszerű, egy oktávot meg nem haladó dalokat játszok Mirának. A gimiben is erős volt a zeneoktatás, amiért hálás is vagyok most. A játékom nem egy Mozart-koncert szintje, de Mirinek nagyon bejön, ha meglátja, ahogy patentolom ki a kék tokot, jön, leül tapsolni és hétfogú vigyorral ül, amint megszólal a zene.
Ma próbaképpen odaadtam neki és...nem, nem fújta el rajta a Kiskece lányomat, de rendesen tartotta és hosszú percekig próbált hangot csiholni belőle! Méghozzá a "kenus ülésben", ahogy Méri mama mondaná. Ledöbbentem. Ha rajtam múlik, minden erőmmel pártolni fogom a zenetanulását, ameddig szívesen csinálja. De nem kényszer, elég az, ha az életében ott van hobbiként a minőségi zene, mégha csak hallgatóként is.
Mindig is nagyon tetszett az együtt muzsikáló család, kicsit irigylem azokat, akik ilyenbe nőnek bele és az anyatejjel szívják...nálunk ez már nem lesz, van klasszikus zene, furulya, éneklés és kész. Mindez az én részemről, mert Darren még énekelni sem szeret, pedig nincs rossz hangja. Mikor még csak randiztunk Bécsben, elmentünk az Operába Mozart Varázsfuvolájára, az nagyon tetszett neki, még előttem van a gödröcskés mosolya, mikor a fináléban Papageno és Papagena két kis papagájfiókája előmászott a ketrecből. Ennyit tudunk felmutatni a közös zenei élményekből. Viva la musica!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése