A régebbi Nők Lapjában volt egy ilyen című rovat. Már akkor is tetszett a mondás, mert az ember egyik legnagyobb hibája, hogy mindig többet, jobbat, mást akar. Arról jutott eszembe mindez, hogy az utóbbi napokban ismét többször öntött el az epe. Mert van olyan, hogy egy 8 hónapos baba reggel ötkor kel, este nyolckor fekszik és közte csak maximu másfél órát alszik? Zoé Duracell Balakrishnan, akár tízszer tovább tart, ahogy a reklám mondja. De ez hagyján, majdnem minden nap üvöltve alszik el. Ringatom, szoptatom, nem csapom rá az ajtót, bár nagy a kísértés és kérdezem magamtól, más gyerek miért alszik el usque magától, félájultan? Nekem ilyen miért nem jut:?
A napokban mélekben, üzenetekben és privikben sok üzenet jött, hogy amit csinálok, példaértékű, meg hogy trooper anyuka vagyok, aki mindent kibír. Hát igen, kiképzőtáborban nincs más választásom, troopernek, azaz katonának kell lennem. De ide megírom, hogy a blog néha csalóka, persze itt a panasz is, de a videók, képek édik. Olyan ez, mint a családi album, oda sem azokat a képeket tesszük fel, mikor reggel, szatyrokkal a szemünk alatt azon morfondírozunk, hogy bár törne el valamim, nem érdekel, a kórházban tuti nem keltenek lájtos hajnali 4óra 41 perckor. Nem az a kép kerül be, mikor Mirával kiabálok, ha nem alszol, lekapsolom a villanyt és rádcsukom az ajtót meg az sem, mikor Zoét döcölöm és idegesn kérdezgetem tőle, mi a bajod. Azért az is igaz, hogy ezekből van a kevesebb, foglalkozásból több.
Bókok persze jöhetnek mindig, nagyon jólesnek és önbeteljesítő jóslatok is egyben, hiszem, hogy végig tudom csinálni a napot, amit egymillió anyuka megtesz. Akivel közelebbi kapcsolatban vagyok, azokat is jó anyáknak tartom, nem érzem magam különlegesnek. Más meg pl. többet túrázik velük, jobban főz, ügyesebb a háztartásban...mindenkinek más az erős oldala. Jómagam akkor érzem magam fantasztikus anyának, ha átlépem saját árnyékomat. Pl. reggeli ötkor kelek mosolygósan, s viszem őket mindenhova, holtfáradtan is. Mirának mostanában térképet csinálok, az X jelöli az édességet, bolondul érte. Zoé kedvéért bemagoltam újabb Weöres-verseket, arra döcögtetem a térdemen és nem rágok be, hogy egész délelőtt nem alszik és nem lehet tőle dolgozni, mert kiabál értem. Na, ilyenkor erősnek, sőt hősnek érzem magam.
Többen tanácsoltak azt is, hogy pihenjek..igyekszem, de ha Zoé 3 perce nem szólal meg, akkor a) macskakját eszik b) fóliát rágcsál vagy c) hűtőmágnest készül lenyelni. Mira meg felviszi a bilit a szekrényembe, harmonikaként összehúzza az ajtót és kakil. Én meg rimánkodhatok, hogy jöjjön ki onnan, mi lesz, ha a szőnyegre folyik...szóval engem nem a társasozás, beszélgetés, labdázás és legózás merít ki (bár az asszem csúcs volt, mikor legózás közben aludtam el, kezemben egy sárga duplótéglatest, Mira meg rázogatott, hogy ébredj, anya, játsszunk tovább!), hanem a körítés, amit mindenképp meg kell csinálni, akkor is, ha nem játszom velük. Hat etappban morzsolni a csipedettet, mert közben egyiknek pisi lesz, másik mászás közben beakad a kisszékbe, két alvó gyereket becipelni a kocsiból úgy, hogy amelyik véletlen ébred, ne lármázza fel a másikat. Vagy hogy elmegyünk egy közeli, spriccelős parkba, de egyik gyereknek sem tetszik a vizes buli, inkább játszóznának, ja, hogy ott minden tökforró...
De mindezt próbálom háttérbe szorítani, mert azért látom, hogy minden többszörösen visszajön. Zoé már mondatokat is megért, mosolygós, ölembe mászik, megölel.
Mira, mint a fenti epizódok mutatják, ismét szobatiszta, csak éjjelre pelenkás, remélem, így marad most már végig. Múltkor dühösen vettem ki Zoé szájából valami apró játékot, már százszor megmondtam neki, hogy ezeket el kell tenni. Közben ahűtőre pillantottam és minden mérgem elszállt, ott volt egy rajza, amit szignózott, minden rajzán ez van most: PAM, mert a betúket felcseréli, az I-t kihagyja, meg az R szárát is. PAM, a rajzművész, már nevetek is. Vagy meghatódok, mikor azt mondja, hogy nézd, anya, Zoé már alszik, de, félretettem neki a perecemből kettőt.
Mostanában ilyeneket mond, hogy: anya, ha megnövök. én leszek a királyotok (csak szerényen...). Hasat növesztek, benne baba lesz és megyek a doktornénikhez, hogy kiszedjék belőlem. Vigyázhatsz a kisbabámra majd...Ági mama leszel.
Plusz a két kislány együtt, Zoé nevet, mászik Mirára, aki egyre kevesebbszer próbál erőszakosan fellépni.
Ortopédusnál is voltunk, Mira nagyon csámpás, a gyerekorvos szerint minden oké, de meg sem nézte, hogyan járt, végig a vizsgálóasztalon ült-ezért vittem én saját szakállamra szakorvoshoz. Kiderült, hogy ún. tibial torsion, azaz lábszárcsont-deformáció áll fenn nála, s valóban, nem kell vele semmit tenni, korrigálüdik az évek során. Még előny is lehet, sok sprinternek áll befele a lábfeje. Na, ilyenkor is belegondolok, hogy én azért izgultam, hogy ne legyen gyógycipője, más meg azért, hogy túléljen valami szörnyű betegséget.
Na, lépek is, ma tudtam aludni kemény 15 percet délután, rend van, még Fuzzyval is játszottam a kedvenc játékát, a "Rocky Balboát", ami lesből bokszolás a karosszékből a gazdira...jó katona voltam, s a sok szöveg után pár kép az elmúlt napokból:
A napokban mélekben, üzenetekben és privikben sok üzenet jött, hogy amit csinálok, példaértékű, meg hogy trooper anyuka vagyok, aki mindent kibír. Hát igen, kiképzőtáborban nincs más választásom, troopernek, azaz katonának kell lennem. De ide megírom, hogy a blog néha csalóka, persze itt a panasz is, de a videók, képek édik. Olyan ez, mint a családi album, oda sem azokat a képeket tesszük fel, mikor reggel, szatyrokkal a szemünk alatt azon morfondírozunk, hogy bár törne el valamim, nem érdekel, a kórházban tuti nem keltenek lájtos hajnali 4óra 41 perckor. Nem az a kép kerül be, mikor Mirával kiabálok, ha nem alszol, lekapsolom a villanyt és rádcsukom az ajtót meg az sem, mikor Zoét döcölöm és idegesn kérdezgetem tőle, mi a bajod. Azért az is igaz, hogy ezekből van a kevesebb, foglalkozásból több.
Bókok persze jöhetnek mindig, nagyon jólesnek és önbeteljesítő jóslatok is egyben, hiszem, hogy végig tudom csinálni a napot, amit egymillió anyuka megtesz. Akivel közelebbi kapcsolatban vagyok, azokat is jó anyáknak tartom, nem érzem magam különlegesnek. Más meg pl. többet túrázik velük, jobban főz, ügyesebb a háztartásban...mindenkinek más az erős oldala. Jómagam akkor érzem magam fantasztikus anyának, ha átlépem saját árnyékomat. Pl. reggeli ötkor kelek mosolygósan, s viszem őket mindenhova, holtfáradtan is. Mirának mostanában térképet csinálok, az X jelöli az édességet, bolondul érte. Zoé kedvéért bemagoltam újabb Weöres-verseket, arra döcögtetem a térdemen és nem rágok be, hogy egész délelőtt nem alszik és nem lehet tőle dolgozni, mert kiabál értem. Na, ilyenkor erősnek, sőt hősnek érzem magam.
Többen tanácsoltak azt is, hogy pihenjek..igyekszem, de ha Zoé 3 perce nem szólal meg, akkor a) macskakját eszik b) fóliát rágcsál vagy c) hűtőmágnest készül lenyelni. Mira meg felviszi a bilit a szekrényembe, harmonikaként összehúzza az ajtót és kakil. Én meg rimánkodhatok, hogy jöjjön ki onnan, mi lesz, ha a szőnyegre folyik...szóval engem nem a társasozás, beszélgetés, labdázás és legózás merít ki (bár az asszem csúcs volt, mikor legózás közben aludtam el, kezemben egy sárga duplótéglatest, Mira meg rázogatott, hogy ébredj, anya, játsszunk tovább!), hanem a körítés, amit mindenképp meg kell csinálni, akkor is, ha nem játszom velük. Hat etappban morzsolni a csipedettet, mert közben egyiknek pisi lesz, másik mászás közben beakad a kisszékbe, két alvó gyereket becipelni a kocsiból úgy, hogy amelyik véletlen ébred, ne lármázza fel a másikat. Vagy hogy elmegyünk egy közeli, spriccelős parkba, de egyik gyereknek sem tetszik a vizes buli, inkább játszóznának, ja, hogy ott minden tökforró...
De mindezt próbálom háttérbe szorítani, mert azért látom, hogy minden többszörösen visszajön. Zoé már mondatokat is megért, mosolygós, ölembe mászik, megölel.
Mira, mint a fenti epizódok mutatják, ismét szobatiszta, csak éjjelre pelenkás, remélem, így marad most már végig. Múltkor dühösen vettem ki Zoé szájából valami apró játékot, már százszor megmondtam neki, hogy ezeket el kell tenni. Közben ahűtőre pillantottam és minden mérgem elszállt, ott volt egy rajza, amit szignózott, minden rajzán ez van most: PAM, mert a betúket felcseréli, az I-t kihagyja, meg az R szárát is. PAM, a rajzművész, már nevetek is. Vagy meghatódok, mikor azt mondja, hogy nézd, anya, Zoé már alszik, de, félretettem neki a perecemből kettőt.
Mostanában ilyeneket mond, hogy: anya, ha megnövök. én leszek a királyotok (csak szerényen...). Hasat növesztek, benne baba lesz és megyek a doktornénikhez, hogy kiszedjék belőlem. Vigyázhatsz a kisbabámra majd...Ági mama leszel.
Plusz a két kislány együtt, Zoé nevet, mászik Mirára, aki egyre kevesebbszer próbál erőszakosan fellépni.
Ortopédusnál is voltunk, Mira nagyon csámpás, a gyerekorvos szerint minden oké, de meg sem nézte, hogyan járt, végig a vizsgálóasztalon ült-ezért vittem én saját szakállamra szakorvoshoz. Kiderült, hogy ún. tibial torsion, azaz lábszárcsont-deformáció áll fenn nála, s valóban, nem kell vele semmit tenni, korrigálüdik az évek során. Még előny is lehet, sok sprinternek áll befele a lábfeje. Na, ilyenkor is belegondolok, hogy én azért izgultam, hogy ne legyen gyógycipője, más meg azért, hogy túléljen valami szörnyű betegséget.
Na, lépek is, ma tudtam aludni kemény 15 percet délután, rend van, még Fuzzyval is játszottam a kedvenc játékát, a "Rocky Balboát", ami lesből bokszolás a karosszékből a gazdira...jó katona voltam, s a sok szöveg után pár kép az elmúlt napokból:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése