2012. április 18., szerda

India 3-Random gondolatok, képek

Mint mindig, lencsevégre kaptam a nekem érdekes dolgokat is, mert szeretek fényképezni. Csakis ezért vittem a nagygépet is. Persze az nem volt opció, hogy a 33 fokban két gyerekkel nyakamba veszem a várost, és turistáskodok. Másik probléma az volt, hogy embereket "lesből" jó fotózni, ahhoz pedig el kell vegyülni a tömegben, ami nekem nemigen megy. Már akkor forogtak a fejek, mikor csak Darrennel voltunk 4 éve, nem gyakori a vegyespáros ott, de most, a két gyerekkel bizony bámultak, mint a bazári majmot, aki észrevett, az megbökte a mellette álló könyökét is. Főleg tömegben, pl. a vasútállomáson vagy a városközpontban, az üzletek előtt. Celebek lettünk, na. A gyerekek nagy sikert arattak mindenütt, a legtöbb összesúgás abszolút jóindulatú volt, nézzétek, szép gyerekek, milyen szép család-ennyit megértettem a gesztusokból meg az elkapott tamil szavakból. De azt, hogy nem innen jöttünk, mindenki leszűrte, megjelentek a koldusok, és egy gyerekes édesanyának adtunk is. Az ő tehene az a képek közt, amit fotóztam.

A legtöbb kép az autóból, azaz a háromkerekű motoros riksából készült, vagy mozgó kocsiból, ezért homályos és tükröződik néha. De vagy 5o kép rossz lett, töröltem, sok pillanatról lemaradtam, ami minden fotósnak fáj egy kicsit, de ez van, nem városnézni mentem oda. Chennai nagyváros, Bangalore -azaz Bangaluru- is, ott még okés a helyzet, kisebb a nyomor, bár szemét van bőven. És mocsok. Nem piszok, meg pár porcica, ha nincs kedvem takarítani, hanem éves retek. A gyerekek ruhája, körme egy nap alatt bepiszkolódott mindig. Persze Amerika sem írta alá a kyotoi egyezményt, szóval nem azért, de nagyon durva volt, hogy Zoé body-ja egy autós út alatt szürkült be. Nem tudom, tudnék-e ott lakni, tán több hónapra egyszer, a téli hónapokban, amikor csak :) 3o fok van. Nézzétek meg az Indiapass c. blogot, egy magyar család kiköltözött, 5 éves kislányuk immár malájul is tud, nagyon szimpatikusak, részt vesznek a helyiek életében, nem nézik le őket stb., valahogy én is így képzelném a kintlétet és ebben az ő blogjuk nagyon inspiráló.

Aztán sokszor láttam valamit, emeltem a gépet majd lassan visszaejtettem, főleg a falusi területeken, Tirupatiba menet. Láttam, kócos, meztelen gyereket porban játszani, fürdetést, földön alvó embereket. És arra gondoltam, hú, de klassz kép lenne belőle, de valahogy voyeur-ködő, katasztrófaturizmus-szagú. Nekem érdekes szociográf fotó, nekik a mindennapi élet ez. Azért pár keményebb fotót feltettem, pl. a sovány tehenekről, kunyhókról, ahol ágy sincs. Belegondoltam, hogy a macskám jobban él, mint az indiaiak többsége, ami abszurd dolog, pl. kapott 1o dolláros karácsonyi ajándékot (amit fitymálva végigmért, azóta a szomszéd macskákat boldogítja). Mi nyugati anyukák többsornyi fejlesztő játék közt válogatunk, feltérképezzük a legjobb óvodát, babakocsit, biotejet, adjuk szorgalmasan a vitamint. Igaz, D vitamin az aztán van bőven Indiában is, mert mindig süt a nap, talán ezért a barátságosság, mosoly, hátha még pár tamil szót is pöntyögök, el vannak ájulva-de nagy a szegénység, sorstalanság. Ezt látva szinte elszégyellem magam, hogy kidobok megromlott dolgokat a hűtőből, mennyi olyan dolgunk van, ami nélkül simán meg lehet élni...és ezt továbbadni a lányoknak is, akik bizony ezüstkanállal a kezükben születtek, az indiai gyerekehez képest legalábbis.

Viszont a Bangalore-Chennai vonat szép volt, tiszta, kaját is adtak, volt olyan minőségű, még jobb is, mint a magyar 2. osztály-igaz, ezek a légkondis expresszek jobbak, mint a nyitott ablakú járatok. A gyerekeknek nem lehetett jegyet venni, így elég szűkös-nyűgös volt az a 4 óra út, de hogy Gryllus Vilmos altatóját nem énekelte senki, ezen a járaton, az tuti. Lestraplát anya voltam, de legalább egyéniség...

Aztán ott rögtön elleptek minket a taxisok, amiből nem kértünk-vannak előrefizetős, azaz pre-payed járatok, kocsik és autók is, oda álltunk sorba, mert fehér embert látva meg szokott emelkedni a viteldíj. Darren persze dohog, hogy a hazájában felárat fizet, de emlékeztettem, hogy már ő is amerikai, rá van írva, hogy nem itt él és ami nekünk pár dollár, az nekik sok pénz.
Mondjuk azért háromszoros árat én sem akarok fizetni mindig mindenért. 2 éve pávatoll legyezőt vettem, ami az izzadó Mirának jó szolgálatot tett. Tettem ezt akkor, mikor Darren rágyújtott. Mint kiderült, háromszoros áron kaptam meg, még vacsoránál is ezen röhögtek a többiek, hogy én voltam a napi bevétel aznap. Idén a dobos környékezett meg, 35o rúpiáért kínálta a kis dobot. Apósom rögtön közbevágott, 35-öt adok érte. Az árus nem tudott se köpni, se nyelni, először sértetten továbbállt, de jól látta, hogy van potenciál-végül százért mienk lett a kis dob, de megérte, mindkét lánynak nagyon tetszett.

Visszafele aztán hajnali egykor ment a gép, mind elaludtunk, el sem hittem, mikor az órámra néztem, fél 1o volt. Ennyit én soha nem aludtam gépen, Zoé meg az ölemben volt. Brüsszelből New York-ba megint volt bölcsőnk is, megnéztem 3!!! filmet, mert a csajok még mindig aludtak, szuper volt. Igaz, NY-ban aztán 5 órát kellett várni az utolsó, nyúlfarknyi járatra, az kicsit megfeküdte a gyomrom, de aztán rendre hazaértünk.
Ami nehéz volt, az újabb időátállás, a lányok keltek hajnali 2-3-4-kor, végre a 6. napon beállt a szokásos rutin. Mirának megvettem egy újabb katicát, kicsit fenntartással kezelte a mesét, miszerint rossz hátizsákba mászott, és hogyan került a játékboltba a dobozba, de most már újra nagy a szerelem, mint az előzővel. Szegényt kicsit megviselte az egész út, a sok idegen helyzet, többször köztünk aludt és egyszer a földön találtuk, a szőnyegen reggel-elindult, de félúton újra elaludt szegény. A csereszitteres alkalmakkor, amit ezen a héten kezdtünk újra, sírt, hogy ne menjek el, ő is jön haza velünk, de most már lenyugodott. A szúnyogcsípései is elmúlóban,  imsét zabálták szegényt, pedig sokkal jobban tartottam az érzékeny bőrű Zoéért, mint kiderült, hiába, őt nem szerették annyira.
Mikor már a furgonnal téptünk haza, megjegyezte, milyen csend van-mindezt államunk legnagyobb  autópályáján. Tényleg olyan steril volt az egész az indiai forgatag után. Mi több, kérte, hogy üljünk repülőre, menjünk vissza Sudha auntie házába. Na nem...eredetileg jővőre akartunk menni, de ebből 2o14 lesz, és még az is halk szisszenéssel. Hogy finoman fogalmazzak, az autós reklámok szlogenje jut eszembe, amit apróbetűkkel tüntetnek fel a sok fékezés és manőver után: Professional driver. Do not attempt. Azaz profi sofőrök ülnek az autóban, ne kísérelje meg, amit ők. Mondom ezt nem kevés utazási tapasztalattal.

Indiai hőseposzunk befejező részét zárom ezekkel a képekkel:





1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hat, azt kell, hogy mondjam, hogy a szarikon meg indiai arockon kivul az egesz tiszta ugyanolyan hangulatot araszt mint az a Marosvasarhely ahol mi eltunk 30 eve. Ugyanolyan lepusztult utcak, satorban arult gyumolcsok, szakadt emberek, tomeg, koldusok, minden. Egy az egyben. Szinte honvagyam tamadt, de persze azota az a varos mar teljesen mas lett. Es tudod mi a vicc? Gyerekkent egyaltalan nem lattam semmi szomorut vagy rondat ebben, sot szerettuk, es most hogy ujra lattam, hianyzik is az a fajta emberi melegseg, a rengeteg barat, amit azota se lattam sehol a nagy steril luxusban. Szoval lehet am hogy ha laknatok ott par honapot, nagyon hianyozna mikor visszajonnetek; nem a nyomor, hanem sokminden amit igy elsor enehez meglatni a sokkhatas alatt. Szerintem nagyon jo kepek, es teljesen megertem hogy nem akartad masok eletet mintegy erdekesseget itt mutogatni. Le a kalappal.
Pang