Hajnali kettőkor keltem, éljen a jetlag, a mosógép szorgalmasan őrli immár a második adag ruhát, három kávé intuszon is túl vagyok, úgyhogy csapjunk a lovak közé, mert már többen is jelezték, hogy kíváncsiak az indiai kalandunkra. Ami, nem túlzok, néhol vastagon túlhaladta a tévében látható túlélőshow-kat. Néha bizony választottam volna szívesen a szőrös pókkoktél lehajtását egy perc alatt, az legalább hamar megvan, nem úgy, mint a harmincórás repülőút három gépmadárral.
Kezdjük ott, hogy majdnem lekéstük az elsőt, a Boston-NY nyúlfarknyi járatot. Ennek oka pedig nem más volt, mint Darren, bizony, a tapasztalt utazó, aki közölte, hogy gépreszállás negyed háromkor van. Mi kényelmesen nézegettünk, Mira kapott rágcsát, mi meg könyvet az útra, s még jó, hogy lassan odasattyogtunk a kapuhoz, ahol senki nem volt már...ugyanis a boarding 2 előtt 5 perccel kezdődött. Darren benézte. Moziba illő jelenet volt, kondenzcsíkot húzó babakocsival és a gép ajtaján dörömbölő sztyuvival: Frank, nyisd ki az ajtót! Hála Franknek, az ajtó kinyílt, s bezuhantunk rajta. Később jót röhögtünk, hogy még vásárolgattunk is, de asszem nem lett volna ily jó a kedvünk, ha lekéssük, mert a recesszió miatt nem indul annyi gép a két nagyváros közt, mint régebben.
NY-ban vártunk 2 órát, aztán jött az első próbatétel, 1o óra Brüsszelig, ez volt a járat, amin egyik gyerek sem igen aludt. Komolyan nem tudtam már, mit csinálok velük. Zoé viszont kapott bölcsőt, szóval egyáltalán nem volt adekvát az az infó, hogy mindegyik elkelt. Brüsszelben vettem igazi, európai kávét, mert abból a néger lábvízből én kösz, nem kérek, Mira meg befalt egy friss croissant-t. És már indult is ugyanaz a gép kitakarítva tovább, Chennai-ba. Ami nem más, mint Madrasz, csak ugye minden indiai város visszakapja a brit hódítás előtti nevét, hivatalosan is. A harmadik, röpke 12 órás út aztán alvással telt. Sajnos, ezt az alkalmat valaki kihasználva eltulajdonította Mira világítós katicáját. Kemény világ ez, ahol egy kétésfélévesnek el kell magyarázni, ki és miért tenne ilyet. Nagyon haragszom még mindig, nem mintha bárminemű lopás örvendetes lenne, de a pénznél még lehet mondani, hogy személytelen dolog, viszont egy kisgyerek plüssállata...hogyan lehet ezt továbbadni, mosolyogva kezébe nyomja az illető a gyerekének, rokonának mintha mi sem történt volna? Egyébként nem volt újszerű, kopott volt a pánzélja a sok leeséstől több helyen, és Mira sírva mondta többször is, hogy neki nem kell új (rögtön beígértük neki pedig), csak a régi. Meg is értem, az volt az első, igazi Babóca. Felhívtuk a légitársaságot, nagyon készségesek voltak, de sajnos, semmi hírük nem volt...egyébként nagyon jó ez a Jet Airways, udvariasak, jó a kaja, vécéket többszöt tisztították az út alatt, még légfrissítő és parfüm is volt. A padló persze mindig ázott, mert az indiaiak nem használnak retyópapírt, helyette vízzel mossák magukat..Mirára büszke voltam, mert el mert menni a félelmetes reptéri vécére.
Na, megérkeztünk, annyi csomagunk volt, hogy taxival, plusz Darren sógorának kocsijával mentünk haza, kicsit örvendeztünk aztán el is aludtunk.
Akkor azt hittem nagy naivan, hogy indiai időben vagyunk mind, de Mirának még 6 nap kellett az átálláshoz, elég szörnyű volt idegen helyen hajnali kettőkor szórakoztatni úgy, hogy már leragadtak a szemeim. Zoé rögtön átállt, szóval nem aludtak egyszerre a csajok.
Na akkor a családról pár szót: kultúrsokk a javából. Személyes tér, mint olyan, nincs Indiában. Sem annak megértése, hogy a gyerekek kicsik, új nekik minden, nem, nem fog odamenni és ölébe ugrani egy ismeretlennek, hiába hívja és csetteg neki. Én ezt a hangzavart, közelséget azt hiszem, soha nem szoknám meg. Meglátogattuk Meena auntie-t, aki Darren anyja helyett is anyja volt, 8o éves néni, hát nem értette meg, hogy ne nyisson rám huszonhatszor szoptatás alatt, ne akarja elvenni a fáradt, melegtől tikkadt gyereket és ne vegye el Mira pötyijét, mégha játékból is szeretné így bevonni.
Mira amúgy is rosszul viselte az egészet, az változást, azt, hogy többször autóban, vendégeknél kelt fel, azt sem tudta, hol van. Kimerültségét úgy reagálta le, hogy megtámadott minket, ütött, Zoé szemét is böködte, ami példátlan eset, imádja a kishúgát.
Aditya, a 1o éves kisfiú és Aditii, a 7 éves kislány nagyon aranyosak voltak, a fiúnak Zoé tetszett jobban, s a kis hamis kereste is a fiút, mosolygott rá ezerrel, Mira viszont nem fogadta ilyen örömmel a unokanővére közeledését. Mellém bújt, s azt mondta, hogy csak engem szeret. Pedig azt gondoltam, milyen nagy szó lesz majd, ha egy nagyobb gyerek akar játszani vele. Az utolsó napokban kezdett megtörni a jég, megszokta a házat, a gyerekeket is. Egyébként mindig ledöbbent, hogy ők nem játszanak a gyerekekkel szinte semmit. Egyszer elmentünk a strandra, ahova Sundarnak, azaz az apukának bérlete van, játszótér, uszoda, tiszta tengerpart, és mesélte, hogy 1o éve nem volt ott. Mikor két gyereke van...azok meg örültek, mint majom a farkának, persze úszni nem tudnak, fröcsélni meg nem engedték őket a szülők. Nőkön nem volt fürdőruha, ruhástól mentek a vízbe, s bevallom, én is...kár, hogy arról a napról nincs fotónk, de Zoét is bevittem, imádta, Mira sem akart kijönni a vízből, hosszasan ígértem, hogy majd nyáron medencézünk még Amerikában.
Mellesleg sógornőm és férje megcsinálta azt, hogy kettesben elmentek bevásárolni és itt hagyták a gyerekeiket, Darren épp a bankba ment, szóval én, 4 gyerek meg a jetlag egy szobában...aztán elaltattam az enyémeket, mert szó se róla, nagyon szófogadóak voltak a kuzinok, és beszélgettem velük. Nagyon okosak, a kisfiút érdekli a történelem, földrajz, alig várja az új tanévet és ezeket a tárgyakat. Olyanokat mondott, hogy nem szereti a briteket, mert leigázták az indiaiakat. Aztán arról beszélgettünk, hogy az infrastruktúra meg az angol nyelv mégis jó hozadék, pláne az, hogy ismerem Darrent, s van közös nyelvünk. Közben megjött a sógornőm is, az ígért húsz perc helyett egy óra múlva, na ez sem tetszett, legalább kérdezte volna meg, hogy okés-e részemről az egész. Bezzeg mikor Mira ment be az ő szobájukba, 5 perc múlva hozták, mert hogy ugrálni akart az emeletes ágyról. Erről ennyit.
Nem tetszett még az sem, hogy nem mentünk el Darren kedvenc éttermébe, mert sógora nem szereti ott a kaját, hát kit érdekel, nem kell neki ennie, de mit kétévente vagyunk ott. Bezzeg ő itt kijelenti, hogy naponta legyen rizs, és mivel az indiaiak nem ismerik a hideg reggelit, felvágottat, Darrennel naponta 3x főztünk nekik. Az utolsó nap a reptérre is hamar kidobtak minket, ott vártunk 3 órát a két gyerekkel. Elhiszem, hogy nem kényelmes nekik éjjel kocsikázni, de basszus, nem jövünk oly sokszor hogy ne lehessen egy kicsit alkalmazkodni. Egyik nap, mikor D barátját látogattuk meg, taxival mentünk, az sem volt nekik útban...hát nem tudom, mit szólnak majd itt, ha én a taxit ajánlgatom. Egyelőre nem akarnak jönni, csak a gyerekek, de 4 teljes árú jegy az alaphangon többezer dollár.
Az utolsó napon megkérdezték Mirát, hogy ottmaradhat-e velük Zoé, ő meg teljesen felháborodva közölte, hogy "no, she's my sister and we are family!", nagyon büszke voltam rá.
De mindezek ellenére a nagy családi dráma, összeveszés elmaradt, úgyhogy azért jó hangulatban búcsúztunk.
Felrakok pár családi és utazós képet ide fejezetzárónak. Holnap folyt.köv.
Kezdjük ott, hogy majdnem lekéstük az elsőt, a Boston-NY nyúlfarknyi járatot. Ennek oka pedig nem más volt, mint Darren, bizony, a tapasztalt utazó, aki közölte, hogy gépreszállás negyed háromkor van. Mi kényelmesen nézegettünk, Mira kapott rágcsát, mi meg könyvet az útra, s még jó, hogy lassan odasattyogtunk a kapuhoz, ahol senki nem volt már...ugyanis a boarding 2 előtt 5 perccel kezdődött. Darren benézte. Moziba illő jelenet volt, kondenzcsíkot húzó babakocsival és a gép ajtaján dörömbölő sztyuvival: Frank, nyisd ki az ajtót! Hála Franknek, az ajtó kinyílt, s bezuhantunk rajta. Később jót röhögtünk, hogy még vásárolgattunk is, de asszem nem lett volna ily jó a kedvünk, ha lekéssük, mert a recesszió miatt nem indul annyi gép a két nagyváros közt, mint régebben.
NY-ban vártunk 2 órát, aztán jött az első próbatétel, 1o óra Brüsszelig, ez volt a járat, amin egyik gyerek sem igen aludt. Komolyan nem tudtam már, mit csinálok velük. Zoé viszont kapott bölcsőt, szóval egyáltalán nem volt adekvát az az infó, hogy mindegyik elkelt. Brüsszelben vettem igazi, európai kávét, mert abból a néger lábvízből én kösz, nem kérek, Mira meg befalt egy friss croissant-t. És már indult is ugyanaz a gép kitakarítva tovább, Chennai-ba. Ami nem más, mint Madrasz, csak ugye minden indiai város visszakapja a brit hódítás előtti nevét, hivatalosan is. A harmadik, röpke 12 órás út aztán alvással telt. Sajnos, ezt az alkalmat valaki kihasználva eltulajdonította Mira világítós katicáját. Kemény világ ez, ahol egy kétésfélévesnek el kell magyarázni, ki és miért tenne ilyet. Nagyon haragszom még mindig, nem mintha bárminemű lopás örvendetes lenne, de a pénznél még lehet mondani, hogy személytelen dolog, viszont egy kisgyerek plüssállata...hogyan lehet ezt továbbadni, mosolyogva kezébe nyomja az illető a gyerekének, rokonának mintha mi sem történt volna? Egyébként nem volt újszerű, kopott volt a pánzélja a sok leeséstől több helyen, és Mira sírva mondta többször is, hogy neki nem kell új (rögtön beígértük neki pedig), csak a régi. Meg is értem, az volt az első, igazi Babóca. Felhívtuk a légitársaságot, nagyon készségesek voltak, de sajnos, semmi hírük nem volt...egyébként nagyon jó ez a Jet Airways, udvariasak, jó a kaja, vécéket többszöt tisztították az út alatt, még légfrissítő és parfüm is volt. A padló persze mindig ázott, mert az indiaiak nem használnak retyópapírt, helyette vízzel mossák magukat..Mirára büszke voltam, mert el mert menni a félelmetes reptéri vécére.
Na, megérkeztünk, annyi csomagunk volt, hogy taxival, plusz Darren sógorának kocsijával mentünk haza, kicsit örvendeztünk aztán el is aludtunk.
Akkor azt hittem nagy naivan, hogy indiai időben vagyunk mind, de Mirának még 6 nap kellett az átálláshoz, elég szörnyű volt idegen helyen hajnali kettőkor szórakoztatni úgy, hogy már leragadtak a szemeim. Zoé rögtön átállt, szóval nem aludtak egyszerre a csajok.
Na akkor a családról pár szót: kultúrsokk a javából. Személyes tér, mint olyan, nincs Indiában. Sem annak megértése, hogy a gyerekek kicsik, új nekik minden, nem, nem fog odamenni és ölébe ugrani egy ismeretlennek, hiába hívja és csetteg neki. Én ezt a hangzavart, közelséget azt hiszem, soha nem szoknám meg. Meglátogattuk Meena auntie-t, aki Darren anyja helyett is anyja volt, 8o éves néni, hát nem értette meg, hogy ne nyisson rám huszonhatszor szoptatás alatt, ne akarja elvenni a fáradt, melegtől tikkadt gyereket és ne vegye el Mira pötyijét, mégha játékból is szeretné így bevonni.
Mira amúgy is rosszul viselte az egészet, az változást, azt, hogy többször autóban, vendégeknél kelt fel, azt sem tudta, hol van. Kimerültségét úgy reagálta le, hogy megtámadott minket, ütött, Zoé szemét is böködte, ami példátlan eset, imádja a kishúgát.
Aditya, a 1o éves kisfiú és Aditii, a 7 éves kislány nagyon aranyosak voltak, a fiúnak Zoé tetszett jobban, s a kis hamis kereste is a fiút, mosolygott rá ezerrel, Mira viszont nem fogadta ilyen örömmel a unokanővére közeledését. Mellém bújt, s azt mondta, hogy csak engem szeret. Pedig azt gondoltam, milyen nagy szó lesz majd, ha egy nagyobb gyerek akar játszani vele. Az utolsó napokban kezdett megtörni a jég, megszokta a házat, a gyerekeket is. Egyébként mindig ledöbbent, hogy ők nem játszanak a gyerekekkel szinte semmit. Egyszer elmentünk a strandra, ahova Sundarnak, azaz az apukának bérlete van, játszótér, uszoda, tiszta tengerpart, és mesélte, hogy 1o éve nem volt ott. Mikor két gyereke van...azok meg örültek, mint majom a farkának, persze úszni nem tudnak, fröcsélni meg nem engedték őket a szülők. Nőkön nem volt fürdőruha, ruhástól mentek a vízbe, s bevallom, én is...kár, hogy arról a napról nincs fotónk, de Zoét is bevittem, imádta, Mira sem akart kijönni a vízből, hosszasan ígértem, hogy majd nyáron medencézünk még Amerikában.
Mellesleg sógornőm és férje megcsinálta azt, hogy kettesben elmentek bevásárolni és itt hagyták a gyerekeiket, Darren épp a bankba ment, szóval én, 4 gyerek meg a jetlag egy szobában...aztán elaltattam az enyémeket, mert szó se róla, nagyon szófogadóak voltak a kuzinok, és beszélgettem velük. Nagyon okosak, a kisfiút érdekli a történelem, földrajz, alig várja az új tanévet és ezeket a tárgyakat. Olyanokat mondott, hogy nem szereti a briteket, mert leigázták az indiaiakat. Aztán arról beszélgettünk, hogy az infrastruktúra meg az angol nyelv mégis jó hozadék, pláne az, hogy ismerem Darrent, s van közös nyelvünk. Közben megjött a sógornőm is, az ígért húsz perc helyett egy óra múlva, na ez sem tetszett, legalább kérdezte volna meg, hogy okés-e részemről az egész. Bezzeg mikor Mira ment be az ő szobájukba, 5 perc múlva hozták, mert hogy ugrálni akart az emeletes ágyról. Erről ennyit.
Nem tetszett még az sem, hogy nem mentünk el Darren kedvenc éttermébe, mert sógora nem szereti ott a kaját, hát kit érdekel, nem kell neki ennie, de mit kétévente vagyunk ott. Bezzeg ő itt kijelenti, hogy naponta legyen rizs, és mivel az indiaiak nem ismerik a hideg reggelit, felvágottat, Darrennel naponta 3x főztünk nekik. Az utolsó nap a reptérre is hamar kidobtak minket, ott vártunk 3 órát a két gyerekkel. Elhiszem, hogy nem kényelmes nekik éjjel kocsikázni, de basszus, nem jövünk oly sokszor hogy ne lehessen egy kicsit alkalmazkodni. Egyik nap, mikor D barátját látogattuk meg, taxival mentünk, az sem volt nekik útban...hát nem tudom, mit szólnak majd itt, ha én a taxit ajánlgatom. Egyelőre nem akarnak jönni, csak a gyerekek, de 4 teljes árú jegy az alaphangon többezer dollár.
Az utolsó napon megkérdezték Mirát, hogy ottmaradhat-e velük Zoé, ő meg teljesen felháborodva közölte, hogy "no, she's my sister and we are family!", nagyon büszke voltam rá.
De mindezek ellenére a nagy családi dráma, összeveszés elmaradt, úgyhogy azért jó hangulatban búcsúztunk.
Felrakok pár családi és utazós képet ide fejezetzárónak. Holnap folyt.köv.
2 megjegyzés:
Hu hat eloszoris gratula a tulelesert. :-) Elhiszem hogy inkabb a pokkoktelt nyomtad volna le neha. De azert az egesz nagyon szep es Darrennek is oriasi dolog lehet ez; na meg az egesz csaladnak! 30 oras relulout, uristen es soha tobbet nem panaszkodom ezek utan. Hosi erdemrend. Andras kozolte hogy o tokonlone magat. :D
Pang
Ezek szerint itthon vagytok! :) Hat, en is hosi erdemrendet szavazok, azert is, mert ilyen turelmesen birtad a csaladot meg azert is mert ennyit utaztal a ket kicsivel. En leghosszabb utan 24 ora volt anno a lanyokkal, az se volt semmi, de nem 3x kellett atszallni, wow... A katicat nagyon sajnalom, tudom mennyire szerette Mira, szemet nagyon aki ilyet tesz, hihetetlen szamomra! Kepek szuperek, mar a FBon is like-oltam az osszeset (bocs :))! Remelem hamar vissza all mindenki, welcome back! xoxo - ZsuK
Megjegyzés küldése