Szeretném a homokórát megállítani...

Mert most MÉG olyan jó. Itt van anyu, egyszerre visszük délután aludni a gyerekeket, most is ebben a szünetben írom ezt a bejegyzést.

Az immár negyedéves Zoé olyan tünemény a nap nagy részében: nézeget, az én arcomat kiválasztja a tömegből, igazi kis mosolykirálynő, boldogan jár keze-lába ha a nevét vagy a víz csobogását hallja fürdés előtt. Csörgeti a csörgőjét, pofozza a játszószőnyeg logattyúit. Akár félórákat is elmarad magában. De este tud ám drámakirálynő is lenni, legörbült szájjal sír és ki kell találni, hogy most éhes, álmos, fáradt vagy mihez van kedve...
Legjobban azt szeretem benne, hogy hozzám simul, olyan jószagú a buksija, két szeme nagyra nyitva, még csak nem is pislant...ez Miránál nem volt, ő köszönte szépen, csak kifelé fordítva nézegetett.
Még egy új dolog: a kiságyában alszik már és -tudom, irigylésre méltó- csak egyszer kel fel szopni.

Mira pedig locsog-fecseg, sajnos nem tudok mindent megjegyezni, de pl. olyanokat, hogy

-köszönöm a tanácsod!

-most már csak két dolog maradt: a zokni és a nadrág.

-Méri mama, ugye még sokáig maradsz?

-te nem kapsz semmit, huncut voltál!

De a csúcs az volt, amikor délután nem akart aludni és persze délután ötre lemerült az elem, sírva kiáltotta a pelenkázón, mielőtt elaludt: Én nem szeretem az életemet! :)

Ma azért szerette, elvittem szánkózni, bár inkább jegeskása volt ez, a tegnapi hóesést ugyanis felváltotta az eső. De ki tudja, mikor vihetem ki újra, a baba nélkül. Lecsúsztunk a lankán, megnéztük, milyen a jégcsap, miből áll a hópihe. Erdemény: már 2 órája alszik a lelkem. Örülök, hogy ma hozzájárultam, hogy ne legyen olyan rossz élete.