Most, hogy már két hete megérkeztünk Indiából, elmondhatjuk, hogy akklimatizálódtunk. Én az első héten (pedig akkor plusz fokok voltak még éjjel is) majdnem megfagytam, kabátban is. Ennek gondolom ahhoz is volt köze, hogy még betegek voltunk anyuval együtt. Egész nap rázott minket a száraz, tüdőkiköpős köhögés. Bolti gyógyszerekkel nem mentünk semmire, így elmentünk orvoshoz külön-külön, mivel anyunak a külföldi biztosítással kellett operálni. A diagnózis bronchitis. A körzeti doki két lehetőséget kínált vagy köhögök még egy-két hónapig, vagy felír egy erős gyógyszert...amivel nem lehet szoptatni.
És én akkor és ott, a vizsgálóasztalon ülve eldöntöttem, hogy vége. Hazamentem és egy utolsó szoptatás után megbeszéltem Zoéval, nincs több bubblish. Belefolyt a gyógyszer és megkeseredett. Este még kihúzta meleg üveges tejjel, de hajnalban volt egy nehéz óránk. Csak feküdt a földön mikor felfogta, hogy tényleg nincs pólófelhúzás, önkiszolgálás. Feküdt és keservesen sírt. Nagyon sajnáltam szegénykémet, de éreztem, hogy őt nem lehet fokozatosan leszoktatni. Nagyon sokat kérte India után, volt, hogy még a délelőtt közepén sem jártunk, s már harmadszor húzta volna meg a butykost. Másrészt szerintem ő is megérezte, hogy átfordult bennem az a bizonyos kapcsoló és már nem akarom csinálni. Főleg az utóbbi hónapokban lett terhes az egész, se testileg, se lelkileg nem kívántam már.
Így egy hét után kijelenthetem, hogy Zoé vidám és kedves kis bohóc maradt, egyáltalán nem volt olyan szörnyű az egész, mint gondoltam, sőt,bámulatosan könnyen ment. Kicsit bújósabb, éjjel ébred és mondja, hogy bubblish, de szinte 5 perc alatt visszafektethető a kiságyába. Nappal is kérdezi még néha, hogy megsimogathatja-e, olyan kis aranyos olyankor.
Érzem, hogy jól döntöttem. Olvastam, hogy egy még fifikásabb két és fél, hároméves gyereket nehezebb leszoktatni, ott már a lelki függőség is erősebb. Azon is gondolkoztam, hogy hívom a Guinesst. Na nem azért, mert összesen három és fél éven át szoptattam, bár leírva ez is elég orbitális, még nekem is-hanem a helyszínek! 3 földrészen. Padon, strandon, áruházban, fekve, vonaton, repülőn, indiai templomban, parkban, étteremben, autóban-komolyan, a kérdés inkább az, hogy hol NEM szoptattam? Minden nehézség ellenére sokkal könnyebbnek éreztem mindig is, mint a tápszerezést. Jó, akkor el lehet menni este moziba, lehet tolni a borocskát, ez is előny. De a cicit nem lehet otthon hagyni, nem kell felmelegíteni, ráadásul ingyenes. No, ez jó ősanyás mondat lett, pedig cseppet sem vagyok az, mert akkor most visszaszoktatnám Zoét, ugyanis jól vagyok, a gyógyszer is elfogyott, de persze megy tovább a kegyes hazugság, nincs tejci, keserű lett stb.
Még az van Zoéval, hogy őrült jól beszél-Mira sem szűkszavú, de ő még durvábban nyomja, olyan összetett szavakkal, mondatokkal, hogy elájulok. Egyetlen babás dolga maradt meg: mindent a szájába vesz, megrág, rosszabb, mint egy egyéves.
Közben Mirával sem áll meg az élet: ma kaptuk meg a kindergartenes "behívóját", azaz ki kell tölteni online egy űrlapot, mikor menne. Kicsit torokszorító érzés ez is, iskolás lesz a cinke...
Egyébként ők is betegek voltak még két hete:
De itt már vígan megy a boltos játék: ők az eladók, én a vevő és a polcról lehet választani.
Hát így várjuk a Hálaadást.
És én akkor és ott, a vizsgálóasztalon ülve eldöntöttem, hogy vége. Hazamentem és egy utolsó szoptatás után megbeszéltem Zoéval, nincs több bubblish. Belefolyt a gyógyszer és megkeseredett. Este még kihúzta meleg üveges tejjel, de hajnalban volt egy nehéz óránk. Csak feküdt a földön mikor felfogta, hogy tényleg nincs pólófelhúzás, önkiszolgálás. Feküdt és keservesen sírt. Nagyon sajnáltam szegénykémet, de éreztem, hogy őt nem lehet fokozatosan leszoktatni. Nagyon sokat kérte India után, volt, hogy még a délelőtt közepén sem jártunk, s már harmadszor húzta volna meg a butykost. Másrészt szerintem ő is megérezte, hogy átfordult bennem az a bizonyos kapcsoló és már nem akarom csinálni. Főleg az utóbbi hónapokban lett terhes az egész, se testileg, se lelkileg nem kívántam már.
Így egy hét után kijelenthetem, hogy Zoé vidám és kedves kis bohóc maradt, egyáltalán nem volt olyan szörnyű az egész, mint gondoltam, sőt,bámulatosan könnyen ment. Kicsit bújósabb, éjjel ébred és mondja, hogy bubblish, de szinte 5 perc alatt visszafektethető a kiságyába. Nappal is kérdezi még néha, hogy megsimogathatja-e, olyan kis aranyos olyankor.
Érzem, hogy jól döntöttem. Olvastam, hogy egy még fifikásabb két és fél, hároméves gyereket nehezebb leszoktatni, ott már a lelki függőség is erősebb. Azon is gondolkoztam, hogy hívom a Guinesst. Na nem azért, mert összesen három és fél éven át szoptattam, bár leírva ez is elég orbitális, még nekem is-hanem a helyszínek! 3 földrészen. Padon, strandon, áruházban, fekve, vonaton, repülőn, indiai templomban, parkban, étteremben, autóban-komolyan, a kérdés inkább az, hogy hol NEM szoptattam? Minden nehézség ellenére sokkal könnyebbnek éreztem mindig is, mint a tápszerezést. Jó, akkor el lehet menni este moziba, lehet tolni a borocskát, ez is előny. De a cicit nem lehet otthon hagyni, nem kell felmelegíteni, ráadásul ingyenes. No, ez jó ősanyás mondat lett, pedig cseppet sem vagyok az, mert akkor most visszaszoktatnám Zoét, ugyanis jól vagyok, a gyógyszer is elfogyott, de persze megy tovább a kegyes hazugság, nincs tejci, keserű lett stb.
Még az van Zoéval, hogy őrült jól beszél-Mira sem szűkszavú, de ő még durvábban nyomja, olyan összetett szavakkal, mondatokkal, hogy elájulok. Egyetlen babás dolga maradt meg: mindent a szájába vesz, megrág, rosszabb, mint egy egyéves.
Közben Mirával sem áll meg az élet: ma kaptuk meg a kindergartenes "behívóját", azaz ki kell tölteni online egy űrlapot, mikor menne. Kicsit torokszorító érzés ez is, iskolás lesz a cinke...
Egyébként ők is betegek voltak még két hete:
Hát így várjuk a Hálaadást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése