Két drámaian más világ

Ez a fejezet arról fog szólni, hogy milyen európai szemmel egy indiai családba "beházasodni". Ebben az országban ugye még mindig gyakorlat az asztrológus véleményét kikérni a fiatalok összeilléséről, sőt, gyakori a tervezett házasság, amit nem az ifjú pár tervez el, hanem családjaik. Akinek a szülei elváltak, az nehezen talál magának párt, az a család leírta magát, az pedig, hogy a menyasszony és vőlegény kinek a fia-lánya, fel van tüntetve egy esküvői meghívón. Ez csak két apró példa arra, hogy itt nem akármilyen kötelékekről van szó. Sógornőm konkrétan együtt él anyóssal és annak a lányával, mert így illik. Utóbbi már 38 éves, de mivel nem lehet gyereke (effajta hírek hamar terjednek ott), nem kell senkinek. Aki házasodik, az családot akar és passz, nincsen olyan, mint Nyugaton, ahol egyre több pár kimondottan gyerek nélkül képzeli el az életét.

Ennek folyományaként, hogy a családi kötelék szent, nehéz konfrontálódni, hovatovább nem is illik. Már két éve volt részünk egy családi drámában, ami végül nagyon nagy kavarással oldódott meg, az utolsó napokban már foghúzva maradtunk csak, mert valósággal repültek a kések a fejünk felett.

Naivan reméltem, hogy megússzuk ezt idén, mert vakációra mentünk, vagy mifene és én ilyenkor nem ilyen lelki gubancokkal szeretek foglalkozni. De sajnos muszáj volt. Minden jól kezdődött, sógornőm igen aranyos volt, reggel főzött kávét, mondta, hogy ne csináljak semmit, pihenjek, mert tudja, hogy egyedül babázok otthon. Mira haját szépen lenyírta, nagyon kedvesen szólt hozzá (ő volt az egyetlen, aki nem harsányan nyomult rá), biztosított, hogy rendelhetek pizzát ha már unom az indiai kaját.

A konfliktus a 2. héten kezdődött , mikor Darren Bangalore-ban élő rokonait látogattuk meg, illetve onnan jöttünk vissza vonattal. Amilyen jól bírja Mira a repülőt, úgy utálta a vonatot, és 5 és fél óra nyivákolás után, mikor végre leszálltunk, vártunk rájuk...be is érkeztek, fél óra késéssel. S mikor Darren kérdezte, hogy miért nem jöttek időben, kitérő válaszok jöttek, hogy hát ez a vonat mindig késik (mivel kocsival járnak ők oda, honnan tudják?) meg hogy Darrennek hívnia kellett volna (igen, de csak akkor, ha a vonat késik!). Még ha bocsánatot kértek volna...de nem, mi voltunk a hibások, ott álltunk hárman jól látható helyen, én a már üvöltő, fáradt babával de nem láttak minket, mert állítólag köröztek ott, mivel nem lehet parkolni.

Mikor ők jöttek ide, akkor én negyedórával korábban érkeztem, belekalkulálva mindent. Nem köröztem és nem vártam el tőlük, hogy kutassanak utánam két fáradt gyerekkel az 5 terminálos Logan reptéren.

Szóval pipa voltam, nem szóltam semmit a kocsiban és elég jeges lett a hangulat, ők is érezték. Mert ha szóltak volna, hogy gond jönni értünk, fogtunk volna taxit, nemo problemo. De ha ki akarnak jönni értünk, akkor ne kelljen egy hullafáradt hét hónapossal a karomban várni annyit, mert az felébreszti a bennem nem is oly mélyen szunnyadó anyatigrist.

Na de másnapra lehiggadtam (hirtelen robbanok, de nem szeretek haragot tartani), a sógornőm viszont került, bezárkóztak, a gyerekeket ne engedte be a szobánkba. És európai módra meg szerettem volna beszélni ezt az ügyet, mégsem jó még azt az utolsó két napot sem fagyos hangulatban tölteni, de ez nem sikerült, sőt, rosszabb lett a helyzet, olyannyira, hogy a másnapi fülbelukasztási ceremóniára direkt később keltett minket, az utolsó nap pedig ki sem akartak minket vinni a reptérre. Aztán végül a sógor mégsem érezte rosszul magát, "csak" aludt és nagy kegyesen kikísértek minket majd rövid, érzelemmentes búcsú után mindkét család megkönnyebült, az tuti.

Én részemről sajnálom nagyon, hogy így alakult, mert szeretném ápolni velük a kapcsolatot, márcsak Mira miatt is, ezt a kultúrát, rokonait is ismerje. Elhatároztam, hogy írok a sógornőmnek majd, ha a kedélyek kicsit csillapodnak, mert alapvetőnek nem rossz emberek, csak NAGYON mások.

Mellesleg az, hogy milyen különböző életmódot folytatunk, mindig kijön a látogatások alkalmával. Ők vásárolni szeretnek meg tévézni, a gyerekeikkel nem játszanak, én meg szeretem, ha van struktúra a napjainkban, pl. Mira időben lefekszik és nincs túlhúzva, mint az ő gyerekeik, akiket cipelnek mindenhova, az autóban alszanak néha. Nem értem amúgy, mert sógornőm 4oo jelentkező közül kapott állást a kanadai nagykövetségen, férje meg igen tájékozott üzletember, mégsem mennek itt sehova, csak a Walmartba. Mikor Darren, még mielőtt engem megismert volna, elvitte őket a Niagarához, a sógor egy teljes percig nézte a vízesést aztén hátat fordított, hogy mehetünk...felfoghatatlan. Tavalyelőtt Bostonba vittük őket, sógor végigfutott a város utcáin aztán belőtte a vonatállomást. Inkább ott álldigált fél óráig, minthogy valamit is megnézzen. Ezért aztán érdemes a fél világot átutazni...na mindegy, nem az én dolgom, az viszont igen, hogy mi mindent a fenekük alá tettünk itt, Darren napi háromszor főzött indiai kaját-cserébe ők egyszer sem vittek el minket kedvenc indiai gyorsbüfénkbe, azzal az indokkal, hogy a sógor nem szeret ott enni. Kit érdekel? Én sem szeretek a Walmartban órákig nézelődni, mégis vittem őket, mert ők voltak a vendégek, csináltuk, amit akarnak.

Tudom, hogy a sógornőnek az sem tetszett, hogy -ó, borzalom- játszottam a gyerekeivel. Amit ő soha nem tesz meg. De nem azért csináltam, mert be akartam vágódni, hanem mert szívesen foglalkozom velük, végül is unokahúgom és -öcsém, egyébként meg fantasztikus kisgyerekek és néha sajnálom őket, mert csendben kell lenni az autóban, ha apa tévét néz, a házijukat is gyér világításban írják, míg valami tamil szappanopara bömböl (és ezzel együtt jó tanulók, kész csoda)...soha nincs az, hogy most futkoshatnak, energiákat vezethetnek le. Én meg játszottam boltost, tanárnőst, Jengát és nem telt bele 3 napba sem, iskola után rögtön hozzám futottak, hogy megyek-e játszani, ha alszik Mira. Meg hogy aludjak velük este és ment a verseny, hogy ki ül mellettem a kocsiban. A gyerekek már csak ilyenek, azzal szeretnek lenni, aki foglalkozik velük. Mivel általában a sógornőm melletti helyért versenyeznek, ez nem esett neki jól...aztán vissza is vettem, kevesebbet játszottam velük, mert én ugye elmegyek egyszer úgyis, nem akarom élezni a helyzetet.

Jó, mi sem vagyunk ám hibátlanok, lehet, hogy mi az ő szemükben ridegek vagyunk, mert pl. délután többször zártuk magunkra az ajtót. Egyrészt pihenni akartunk, másrészt Mirának is kellett a csend, harmadrészt meg azt akartuk elkerülni, hogy ránkrontsanak a gyerekek kopogás nélkül, ami rendszeres volt.

Vagy lehet, hogy hülyének tartanak minket a sok városnézés miatt. De én inkább megnézem Szent Tamás síremlékét és a többezer éves hindu templomokat, meg csak úgy elvegyülök a tömeggel (már amennyire ez fehér emberként sikerül, haha), mert ezek életre szóló emlékek, a shopping meg nem az.

További probléma volt a kosz. Mit kosz, mocsok. Indiában más mértékkel mérik a tisztaságot...nem két porcicáról, pár mosatlan edényről beszélek, ami belefér, hanem arról, hogy a bútorok ragadnak a kosztól, Mirának foltos törölközőt adtak és egy olyan kádat, amiben jóérzésű ember a kutyáját sem fürdeti...jól kimostam forró vízzel, de akkor sem éreztem igazán tisztának. Mellesleg magamat sem, max. zuhanyozás után 1o percig.

Száz szónak is egy a vége, a két család igényei valahol ott találkoznak, ahol a párhuzamosok. Igyekeztünk alkalmazkodni azért, egyedül menni taxival oda, ahova ők nem akartak, de legközelebb, ha megyünk nem náluk szállunk meg, mert harmadszorra nem vállalom a kockázatot, hogy ilyen sértődések árnyalják be a pihenésünket. Meg persze tőlük sem lehet elvárni, hogy a kedvünkért máshogy éljenek, nem akarok zavarni, ha ennyire eltérnek az igényeink. De ez az út persze nem a közeljövőben lesz.

Íme néhány családi kép:

1) A Bengáli-öböl partján

2) Darren, Mira és az unokatesók (azt a kosár alakú függőhintát szívesen hazahoztuk volna...)

3) Darren ismét, a gyereksereggel, a két sárgaruhás kislány az unokatesók unokatesói

4) Mirát túlhúzták