Leporolom,

pókhálótlanítok. Régen jártam itt, na. Igazs'g szerint nem tudom, van-e értelme folytatni a blogot, mert nem tudok és nem is akaródzik annyi időt beleölni, mint régen...más dolgok élveznek most prioritást.

De azért az utóbbi hónapokról, lényegekről: voltam életemben először síelni. Lillus vitt el és bár soha nem volt a lábamon léc, megbízott bennem, hogy a sífutás így is menni fog. Megérkeztünk délelőtt, február 28-án. A napfény átsütött a fenyőkön, a hó gyönyörű volt, nem volt túl hideg, csak mínusz egy fok...ezt a napot arra teremtették, hogy egy városi puhány, mint én, síeljen.
Első körben meglepődtem, hogy nem csatos kemény a cipő, mint a lesíklásnál, hanem egy puha, fűzös bakancs. Értettem hozzá, mint tyúk az ábécéhez, már azon röhögtek, hogy megkérdeztem, kell-e ehhez síszemüveg, mikor előző nap telefonáltam hogy milyen a pályák állapota. Bénázásom aztán folytattam a cipőkkel, mert merőlegesen tartva kellett a lécekbe kattintani, ami sehogy nem jött össze. Mire már a sálam is izzadt, végre megvolt, hurrá. El is indulatam nagy lelkesen. Lillus egy intrukciót adott, ellentétes kar és láb, aztán hajrá. Az ám, csak a nyomoknak vége szakadt egy darabon, ahol, háromfelé ágazott a lejtős út. Lillus zakózott és felállt, de hát ő tud lesíklani, snowboardozni is. Én meg jól elestem és büdös bogárként próbáltam felkapálózni magam, de a két léc mindig összeakadt. Ha valaki gonoszabb ember is lett volna, már a youtube-on kattintgatnának a népek röhögve.
De aztán újra pályára álltam és megcsináltuk pihenő nélkül az egész kitaposott pályát 2 óra alatt. Azért jó volt, amikor visszaértünk, mert kezem-lábam remegett. Mégis úgy éreztem magam, mint egy győztes hadvezér.

Aztán megvolt a húsvét is. Itthon beleadtom apait-anyait, mert majdnem bekapcsolt a tűzriasztó, amikor égetett szélű térképeket gyártottam az ajándékokhoz. Jégvarázsos lakatos naplót és nyomdákat kapott Mira, Zoé meg ugyanebben a témakörben matricát, szájfényt. A csokik megtalálásához rímeket faragtam. Mind nincs meg most már, de egyre emlékszem: eszedbe jut ez a lelőhely, mert anya bélyegeit innen csened el-na, Mira szaladt is a dohányzóasztal fiókjához. Amióta egy levéllel elragasztott, oda bélyeget nem is teszek már. :) A tojásokat a csajok festették, kicsit csiricsáréra, de ezt a korszakot éljük most. Vegyítve a feketável, amit Zoé hord, mert neki meg grufti-korszaka van.

Boskolás húsvét is volt, ettől egy kicsit tartottam, mivel óvónéniként vállaltam egy asztalt, ahol  alegkisebbek filctollal, matricával díszíthettek tojást. Igen ám, de akkor hogyan jutok tovább a többi asztalhoz? Végül szuperül sikerült, mert Mira már önállóan ment asztalról asztalra, volt a végén kiszebábja, mindenféle viaszos, levélmintás tojása, én meg fél óra asszisztálás után kikészítve otthagytam mindent és mentem körbe szépen Zoéval is. Volt táncház a kicsiknek, életnagyságű kiszebáb ütése "jöjjön a tavasz, vesszen a tél" ordibálással, közös locsolás...végtelen hálás vagyok, hogy a lányoknak ebből is kijut itt a világ másik végén.

Közben majd' elfelejtettem, hogy márciusban voltunk mi a bostoni múzeumban is. Borzasztó, hideg esős szombat volt és felkerekedtünk. Bostonba érve a GPS bekrepált és hirtelen azt sem tudtam, merre vagyok. Visszatévedtem az autópályára és Mira unottan megjegyezte, hogy itt már voltunk. Ekkor lesz ami lesz alapon beáldoztam jó dok dolcsit arra, hogy épp a Prudential alatt parkoljunk. Onnan meg mentünk kettőt metróval. Nagyon rossz ötlet volt, a csajok borzasztóan viselkedtek, nem nyűgözte le őket se Boston, se a metró, el akartak futkosni, Zoé esernyőt lóbált az autósok elé. És persze harisnyában volt, és persze minden pocsolyába beleugrott. Mire a múzeumba értünk, kezem-lábam remegett a kimerültségtől, de akkor már ott voltunk, mentünk és megnéztük a fáraókat, az ókori görögöket (Zoé megjegyzése: ez a szobor nem jó, anya, aki csinálta, nem művész, mert nincs a bácsinak karja). Ott kaptak kis vázlattömböt, ceruzákat és volt egy fémes papírra karcolós érmekészítés is. Mellékeltem a galériájukat is. Mirától már megszoktuk, hogy magas szinten alkot, de Zoé is zárkózik ám fel, nagyon ügyeseket alkot.

Végül, de nem utolsósorban...Darren fél lábbal már Floridában van. Április közepén ugyanis levezetett oda 2 nap alatt egy teherautóval és a traileren az ő kocsijával. (És mindenáron be akarta mutatni, hogy le tudja vinni a székét egyedül, így dagadt bokával kellett vezetnie. Pedig itt voltak a rakodók is...) Most fog festetni, a hűtő már megvan, de nem működik az öntözőrendszer, nem volt jó a postakulcs, kiszáradt a fű...van mit tenni. A házunkat sajnos nem tudtuk eladni, de bérlő rögtön akadt, kedves barátném küldte át hozzánk, merthogy ők is költöznek majd. Sokat nem teketóriáztak, már 15 perc múlva hívtak minket, hogy kell nekik. Már nem is bánom, jó befektetés a csajok főiskolájának fedezésére.

És Mira, a kis érzékeny lelkével megfogalmazta a dobozon, hogy érezzük magunkat: boldog, szomorú, izgatott az egész család.

Közben Méri mamának is kedvező jegyet vettünk, május 13-án jön és végigcsinálja velünk a hercehurcát. 

Amúgy megvagyunk. El sem hiszem, hogy két hét alatt eltűnt az összes hó és nem kell a dzseki, mintha valamiálomból ébrednék egy idegen helyen. Í'gy most már rengeteget vagyunk kint. De ma pl zuhogott az eső és Zoé, aki hajnali hatkor ébresztett, még most, majdnem éjfélkor sírt aztán hányt egy sort. Nem könnyű az élet vele, rúg, ordít, de aztán besértődik és ajtüt csapva rohan el, mint egy tini. Mira tovább komolyodott, most már sok filmre, játékra rámondja, hogy "babás", a régi vicceimre fintorog-viszont megint kitűnő a bizonyítványa és lelkesen készül a nagy balett-előadásra. Na, innen veszem fel a fonalat, valamikor....