Vakáció 2.

Jó húsos beszámoló következik a nyarunk második feléről, időrendben egy kissé csapongva, sok-sok képpel.

Miután megérkeztünk, Mira még fel sem ocsúdhatott, s ment élete első táborába. Camp Woodhaven a neve és joggal került be az állam 5 legjobb tábora közé, mert minden gyerek szinte repült az iskolabuszhoz reggel, ami már nyolckor indult és délután öt előtt érkezett vissza. Mira szinte mindig elaludt a buszon, koszosan, izzadtan és elbágyadva, de boldogan szállt le. Két barátja is a Cinkék csoportjába tartozott, úgyhogy szerencsére annyira nem félt az új helyzettől. Ezt enyhítette az is, hogy kiképzett diákokat, ún. councelorokat rendeltek a gyerekekhez, Mirának is megvolt a maga "nagy testvére" aki segített neki vagy vigyázott rá a medencében. A diákok meg énzt keresnek ezzel, mindenki jól jár. Egész nap kint voltak, csapatjátékot játszottak, medencéztek, alkottak, és a kisasszony már most kikönyörögte a barátaival együtt, hogy jövőre is mehessen.

A másik táborra most került sor, augusztus második hetében, ez csak délelőtt 3 órás, hercegnős témájú tánctábor volt, ami a balett alaplépéseivel ismertette meg a kislányokat. Ennek folyománya, hogy Mira hűtlen lett a tornához, ősztől ide akar járni. Megelőlegeztem neki névnapjára a balettos szerkót, nagyon örült neki, még este is köszöngette. Feltettem egy klasszikus CD-t és arra táncoltak. Mivel Zoé kimaradt a táborozásból (nagyon szomorú volt, hiába ígérgettem, hogy majd ha betölti a hármat, mehet) ő is egy tüllszoknyával gazdagodott, nehogy már a mellőzött hugica esete legyen és szorgalmasan forgott, miközben a szigorú tanítónéni szájáról repkedtek a francia szakszavak: plié, relevé, tandu! Holnap lesz a táborzáró kis előadás, kíváncsi leszek.



Voltunk egy játszón is, amit felújítottak és kimondottan nagyobb gyerekeknek való. A közelebbi Dean parkot lassan már Zoé is kinőtte, de itt aztán voltak égig érő csúszdák, furmányos mászókák és ruganyos gumitalaj. Régen focizni lehetett volna  a parkolóban, de mikor másodjára voltunk ott, már csak az út szélén tudtunk parkolni, mert annyian voltak, mint az ebkapor, elterjedt a jó hír.  Két óráig csak szaladó lábakat láttam, boldog visítást hallottam. Ősszel gyakran fogunk idejárni, addigra a fém csúszdák sem fognak majd sütni. Ha még vécé is lenne a közelben, tökéletes volna. Meg ha a szülők rászólnának a gyerekekre, mert elég sok kamasz ült bele a kosárhintába azzal a céllal, hogy körbeforgassák a tengelye körül.



Aztán mentünk kökényt szedni Jessie-vel, az ő kislánya Mirával egyidős, egy csoportba jártak az oviban. A Tougas farm a szomszéd városban van, alig negyedórára, eddig soha nem voltunk, de biztos rendszeresen megyünk majd. Egy vödörért tíz dollárt kérnek, de ha teletöltötöd, viheted az árut, csak a többletet kell fizetni, ezért kvázi ingyenes a belépő. Tetszett, hogy mindehol vicces táblák voltak kitéve, pl. hogy a zöld és lila kökények még babák, nem szabad leszedni őket, ha egy bokornál kiköt valaki, ágaskodjon és guggoljon, ne csak ott csupassza le, ahol a papok táncolnak. Az út túloldalán meg volt egy klassz játszó, simogatós állatkerttel, teljesen ingyen. Ide még visszamegyünk almáért, tökért stb. az tuti. Kis biobolt is van, ahol lekvár, előre megdagasztott pitetészta és hasonlók kaphatók. A lányok jól lefáradtak, Zoé zokszó nélkül szüretelt nyakában egy kis vödörrel vagy egy órán át, Mira pedig még barackot is vetetett velem és meg is ették. Én meg, úgy tetszik, a a meggy mellett biobarackra is érzékeny vagyok mert jól feldagadt tőle a szám, mint Melanie Griffith friss botoxkezelés után, úgy néztem ki.



Egy szomszéd nőci meg medencés partira hívott. A fia novemberi, így most hat és kérharmad éves szülinapot tervezett neki, amit majdnem elmulasztottunk, mivel a megadott címen nem volt ház. Semmi lufi, semmi zaj, csak a vasárnap délutáni csend. A 15-ös szám nem is létezett, kutyát sétáltató járókelő sem tudta megmondani, hogy a 11 után miért a 17 jön. Sőt, a 11-esben élő pasas sem, aki egy szál klottgatyában állt ott, szegényt az alvásból csengettem fel szerintem.  Közben hívtam a nőcit, s kiderült, hogy csak rossz városba mentem. Az meg a sors fintora, hogy Nottingham Road van Worcesterben és Westborough-ban is. Komolyan jó, hogy visszahívott, mert már úton voltam hazafelé, Mira visított persze, hogy nem lesz parti, de csak odaértünk. Csak az volt a baj, hogy a legtöbb gyerek nagyobb volt az enyémnél, de még a Mirval egykorúak is tudtak úszni...ezt sürgősen pótolni kell, mert az enyémek még medencébe ugrani sem mernek, mert -uram ég!- akkor a fejük vízbe merül.

De le ne maradjon a lényeg, augusztus első hetében voltunk Sarasotában is. Mire jó az utazó férj? Mikor egyedül hagy a két csimotával, akkor nem sok mindenre, de a sok hotelben alvás arra igen, hogy a hűségpontokból a Ritz-Carltonban szálljunk meg. A marinára nézett az ablakunk és a medencére, naplemente a Mexikói-öböl felett...hát, ki lehetett bírni. A dolog árnyoldala az volt, hogy a kis kancsó tejért, amiből minden este kakaót készítettem a lányoknak, tíz dollárért számlázták ki. Sokat medencéztünk, néha akár naplemente után is, voltunk a Sanibel-szigeten kagylót gyűjteni (és a strandtól nem messze iszonyat finom fagyit enni), a hotelnek is volt magánstrandja nyugágyakkal, én szépen leültem koktélt inni, a lányok meg egy vödörrel és egy lapáttal játszottak el órákig. Utána kissé szeles lett az idő és Mira elkezdett sikítani a közeledő moszatcsomóktól de ezzel együtt szuper volt, bár -hogy az év first world problem-díját elnyerjem- bevallom, először kívántam, bárcsak hidegebb lenne az óceán, ami még a Balatonon is túltett, lejetetlen volt lehűlni. Igaz, legalább Darrennek tökéletes volt és nyakig bement, lovacskázott a lányokkal. Megnéztük még a Sarasota Jungle Gardens-ben a hüllőket (vicces volt látni, ahogy a bemutatónál Darren hátrább ült, mikor a kígyókat vitte körbe a srác) a kötelező flamingókat, de a legjobban a papagájshow tetszett mindenkinek. A gondozójuk elmondta, hogy kábé 2-3 éves gyerek szintjén vannak értelmileg és tényleg, nagyon jó trükköket tanultak be. Volt ott csúszdázó, perselybe pénzt rakó, magát puff vezényszóra halottnak tettető, bicikliző papagáj is. Sorba lehetett állni azért is, hogy a karunkra álljon egy-egy tollas jószág. Zoé az utolsó pillanatban berezelt, de Mira kapott egy kis narancsszínű madarat, én meg bevállaltam egy arát, ami olyan két és fél kiló. Egy T betű alakú botról adták át karra, és érdekes, megsimogatni nem szabadott őket. Az én arám, Andy vezényszóra még integetett is. Mira addig könyörgött, míg másnap megtörtem azt a fogadalmat, hogy a bálna méretű katicák után nincs újabb plüss...visszamentünk egy kék aramakaóért, akit Miri a Rio c. Disney-alkotás után Azúrnak nevezett el, Zoé meg egy tarka arát, ő egy itthoni mese után az Ejnye nevet kapta-el is ámultam, hogy emlékszik rá, mert már hónapok óta nem olvastuk azt a könyvet. Végül utolsó napon elmentünk minigolfozni, ami kívülről kalózhajós-vizes játszónak tetszett, az egy 18 lukas kalandpálya volt...de ha már ott voltunk, kipróbáltuk, Mira nagyon ügyi volt benne, volt luk, amibe rögtön beletalált. Zoé biztosra ment, a luktól két centire letette a labdáját és 1oo%-os rátával bele is trafált.
Szóval jól eltelt ez az öt nap, de kissé keserű szájízzel értünk haza, másfél órás késéssel-azt nem is írtam, hogy odafelé meg két és fél órát késtünk, a csajok nagyon kivoltak. De mindez mind semmi, a reptér parkolójába megérkeztünk a pakkokkal és mennék a kocsihoz...ami nincs sehol. Végigrohantuk az egész szintet, Zoé szegény a kakaóért sírt már, Mira meg azért, hogy ha nincs kocsink, hogy jutunk haza...de végül meglett, egy szinttel lejjebb. Apjukkal elfelejtettük beszedni a Cavintont, ennyi történt csupán. De mindezzel együtt megfogadtam, hogy repülőre egy ideig nem fogok szállni a két lánnyal.



Szép képek ide vagy oda, a végére tartozom egy vallomással: mindezen élmények ellenére nagyon várom már, hogy kezdődjön az ovi és a suli. Ugyanis azért nem minden nap ilyen mozgalmas, és a csajok bizony gyakran az idegeimre mennek. Sokat veszekednek, verekednek, ilyenkor válogatott, horrorba illő fenyegetéseket hallok, szalad is fel a szemöldököm: akkor elroppantom a csontod! széttöröm a gerinced! lehámozom a bőröd-ez utóbbi Zoé, ijesztően kreatív gyerek. Gyanítom, hogy az óvónénijének év végén nemcsak ajándékkártyát, hanem csemegekosarat viszek, ha kibírja. Mira is engedetlen, rendetlen fruska tud lenni, majd a minden napos kindergarten remélem kiszívja a negatív energiákat. Igények azok vannak, szinte minden nap úgy kel, hogy anya, ma mit csinálunk, hova megyünk? De szófogadás nuku, úgyhogy bekeményítettem, nincs édesség annak, aki nem fekszik le rendesen, mert ez egy másik amitől a falnak megyek, hogy esti mese, énekek és puszi után is megy a birkózás, vihánc. Tegnap esett az eső, könyvtárba mentünk, de ott is elfutkoztak, összeverekedtek, ledobtak a földre vagy 3o könyvet hogy ezt vegyük ki...szóval torkig vagyok és szívesen átadom a stafétát a profiknak.
A poén az, hogy a macskabajusz idegeimmel nemsokára én is óvónéni leszek, hacsak kéthetente is, a Boskolában. Megüresedett a hely, én meg elvállaltam. Azóta esténként erre készülök, mert bár a terület nem idegen tőlem, hisz majd' húsz éve bébiszitterkedtem meg most is anyuka vagyok, de azért 1o-12 háromévest lekötni és okítani pedagógiai ismeretek nélkül nem lesz könnyű. Arra már most rájöttem, hogy az a két óra nettó mennyi bruttóba fog fájni, míg összerakom, megszerkeztem, kivágom, rendszerezem, elolvasom a dolgokat, kiválogatom a verseket, dalokat. Mentorom a vezető óvónéni, Emese, aki 15 éve csinálja ezt ingyen és bérmentve: közben a kislánya épp idén ballagott és amúgy ő meg a két húga nagyon szépen beszélnek magyarul. Szóval van remény, csak persze ő is sokat öl bele ebbe még ha élvezi is. Remélem, én is fogom.