Itthon, újra itthon, az édes otthonomban, ahol van nagy tér, konyhamalac, rögtön a jó kis Új.Angliai eső (zuhany) fogadott és 5 kínkeserves nap után őjra beálltunk az itteni időre. Mira már táborba is ment, pár krokodilkönny azért hullott a katicáért, ami nem mehetett vele, de eddig még nem hívtak telefonon, csak rendben van minden.
Vissza a magyar útra: a repülőutak rémesek voltak. Bár óvatosan panaszkodom, mert épp aznap repültünk másik irányba, hogy a maláj gépet lelőtték, szóval ahhoz képest persze minden rendben: megérkeztünk épen mi is és a csomagok is. Ugyanakkor megfogadtam, hogy én a kettővel egy ideig, mondjuk 2 évig egyedül nem repülök sehova, mert hiába volt szép és jó a vakáció, ez azért nagy kamat, hogy öt napig össze-vissza felkelenek, akár éjjel is. Aztán az első két óra azzal telt, hogy Mira fejhangú hisztijét hallgathattam, mert ő Amerikában akar maradni apjánál. Visszafele ugyanez pepitában, akkor Méri mama és Magyarország miatt sírt, bár mama szerencsére két hónapra importálva lészen, szeptemberben jön majd. Meleg tej nem volt a gépen, így szegény Zoé álomba sírta magát, kakaóért könyörögve. A sztyuvi lecseszett, mert el mertem menni vécére, mikor égett az övbekapcsoló szimbólum-ja, már három órája, és mások is kimentek, egy 7 órás járaton nem fogja tartani két kisgyerek, még felnőttek sem. Visszafele meg -na, ha ezt a papírt megnézem, vöröset látok, bár visszatérítést ígértek, de mégis- a biztonsági ellenőrzésről fordították vissza a kézipoggyászomat, hogy megsarcoljanak. Hármunknak volt két bőröndje, de mivel külön tranzakcióban vettük a két jegyet, és valamiért nem látták a rendszerben, hogy továbbmegyek Bostonba, nagy nehezen egyeztek csak bele a csomagok továbbításába. Bostonban ez simán ment, de a Lisztferihegyen gondot okozott, tán azt gondolták, hogy ingyen akarom valakinek küldeni. Bostonban viszont új beléptetőrendszer van állampolgároknak, fénykép kell mindenkiről és gépben kitöltött vámnyilatkozat, ezzel a nyomtatvánnyal kell sorbaállni a tisztnél és biza még a halványlila nyilatkozat is kell, úgyhogy nem értem, miért állították fel ezeket a kioszkokat, amik olyanok, mint a beléptetőpultok. A lényeg, hogy már majdnem sorra kerültünk, mikor észrevettem, hogy a sárga zsák, tele csokival és egyéb holland vámmentessel, hiányzik. Szerencsére meglett, sztyuvi hozta, (ott volt még a folyosón, ahol a babakocsit visszakaptuk) de addigra a gyerekek olyan szinten leolvadtak, hogy egymást rugdosták. Na mindegy, legalább könnyű volt a bőröndöket megtalálni, mert már csak a mieink forogtak a szalagon. Summa summárum, mazochista akció volt ez, bevállalós anyától is. Bár a lányokat mindenki imádta, több anyaforma nőszemély odamondta, hogy hát nem semmi, egyedül biztos nehéz. Nem szépítem, az-ha meg is érte.
Mert most jöjjön a kellemesebb fele: Méri mama örömmel várt minket, szuper programok voltak: Győrkőc fesztivál, strandolás, játszók, találkoztam a barátnőimmel (ekkor Mira páni félelemmel sírt, ő utálja a hirtelen változást, népvándorlást és fél napra sem akart elengedni), voltunk Bécsben a barátnőmnél egy hétvégére, Gyumás nagybátyám meg lefoglalt az utolsó napokra egy ráckevei wellneszezést, amire többen jöttek a tágabb családból is. Szóval a csajok tejben-vajban voltak fürösztve. Bár most, hogy írom a tejet meg a vajat...hát kaját nem sokat ettek. Mira szinte császárzsemléből élt, Zoé meg kakaóból. Gyakran mondja Darren, hogy nem teszek elég változatos kaját az asztalra, na hát pl. a ráckevei hotelben ott volt a terüljasztalkám, mégsem kóstoltak meg semmit sem. Még a túró rudi meg Méri mama grízgaluska-levese volt, amit beemeltek, amúgy ment a fényevés. A repülőgépen nagy poén volt, mikor a sztyuvi lehajolt Zoéhoz hogy csirkét vagy tésztát kérsz, chicken or pasta? Mire ő magyarul: rrrrrántott húst! Én is nevettem, de én nem azon, hogy benyögi a magyar kaját, hanem hogy azt sem eszi meg!
Egyébként mindketten nagyot nőttek, Zoé térd alatt érő ruhái most térd felett ringnak, Mira meg egy nap felüvöltött a sportcipőjét húzva és valóban, kinőtte egyik napról a másikra. Mira egyébként úgy síklik át egyik nyelvből a másikba, hogy öröm hallgatni, sokan hallgatták elképedve, hogy milyen tisztán beszélnek magyarul a lányok. Zoé főleg értelmileg ugrott. Kedvence volt a buszmegállóban megkérdezni, hogy anya, szabad itt doháááányozni? Szinte mindenki elmosolyodott. Egyszer meg Mira okoskodott, hogy ő kap először naptejet, mert ő itt a legfontosabb (ez most nagy divat nála, övé a legszebb, legjobb, legnagyobb), erre Zoé megfogja a két karját és maga felé fordítja: Mira, hadd mondjak valamit: itt mindenki fontos! Most meg pár napja nem akartak dékután aludni reggel ötös kelés után és mérgemben rájuk csuktam az ajtót, anya nem játszik, tessék maradni és aludni. Csakhogy a zár bekattant és mire nagy nehezen megtaláltam a kulcsot, Zoé már csak elviharzott mellettem és egy kiszanált mobilba a következőket mondta: halló, halló, tessék jönni, doktor bácsi...anyukámnak gonosz a szíve, újat kérek neki, mert bezárt...hát komolyan, azt sem tudtam, hogy meglepődjek, nevessek vagy szégyenkezzek-e. Dumája mindenesetre neki is van, anyai örökség.
Egyébként az utazás napján takarítottam és pakoltam be, a fényképezőgép sajnos itt is maradt, így mobilos az összes képem, olyan, amilyen, nem türörreflexes minőség sajna, de ez van, azért a lényeg átjön.
Vissza a magyar útra: a repülőutak rémesek voltak. Bár óvatosan panaszkodom, mert épp aznap repültünk másik irányba, hogy a maláj gépet lelőtték, szóval ahhoz képest persze minden rendben: megérkeztünk épen mi is és a csomagok is. Ugyanakkor megfogadtam, hogy én a kettővel egy ideig, mondjuk 2 évig egyedül nem repülök sehova, mert hiába volt szép és jó a vakáció, ez azért nagy kamat, hogy öt napig össze-vissza felkelenek, akár éjjel is. Aztán az első két óra azzal telt, hogy Mira fejhangú hisztijét hallgathattam, mert ő Amerikában akar maradni apjánál. Visszafele ugyanez pepitában, akkor Méri mama és Magyarország miatt sírt, bár mama szerencsére két hónapra importálva lészen, szeptemberben jön majd. Meleg tej nem volt a gépen, így szegény Zoé álomba sírta magát, kakaóért könyörögve. A sztyuvi lecseszett, mert el mertem menni vécére, mikor égett az övbekapcsoló szimbólum-ja, már három órája, és mások is kimentek, egy 7 órás járaton nem fogja tartani két kisgyerek, még felnőttek sem. Visszafele meg -na, ha ezt a papírt megnézem, vöröset látok, bár visszatérítést ígértek, de mégis- a biztonsági ellenőrzésről fordították vissza a kézipoggyászomat, hogy megsarcoljanak. Hármunknak volt két bőröndje, de mivel külön tranzakcióban vettük a két jegyet, és valamiért nem látták a rendszerben, hogy továbbmegyek Bostonba, nagy nehezen egyeztek csak bele a csomagok továbbításába. Bostonban ez simán ment, de a Lisztferihegyen gondot okozott, tán azt gondolták, hogy ingyen akarom valakinek küldeni. Bostonban viszont új beléptetőrendszer van állampolgároknak, fénykép kell mindenkiről és gépben kitöltött vámnyilatkozat, ezzel a nyomtatvánnyal kell sorbaállni a tisztnél és biza még a halványlila nyilatkozat is kell, úgyhogy nem értem, miért állították fel ezeket a kioszkokat, amik olyanok, mint a beléptetőpultok. A lényeg, hogy már majdnem sorra kerültünk, mikor észrevettem, hogy a sárga zsák, tele csokival és egyéb holland vámmentessel, hiányzik. Szerencsére meglett, sztyuvi hozta, (ott volt még a folyosón, ahol a babakocsit visszakaptuk) de addigra a gyerekek olyan szinten leolvadtak, hogy egymást rugdosták. Na mindegy, legalább könnyű volt a bőröndöket megtalálni, mert már csak a mieink forogtak a szalagon. Summa summárum, mazochista akció volt ez, bevállalós anyától is. Bár a lányokat mindenki imádta, több anyaforma nőszemély odamondta, hogy hát nem semmi, egyedül biztos nehéz. Nem szépítem, az-ha meg is érte.
Mert most jöjjön a kellemesebb fele: Méri mama örömmel várt minket, szuper programok voltak: Győrkőc fesztivál, strandolás, játszók, találkoztam a barátnőimmel (ekkor Mira páni félelemmel sírt, ő utálja a hirtelen változást, népvándorlást és fél napra sem akart elengedni), voltunk Bécsben a barátnőmnél egy hétvégére, Gyumás nagybátyám meg lefoglalt az utolsó napokra egy ráckevei wellneszezést, amire többen jöttek a tágabb családból is. Szóval a csajok tejben-vajban voltak fürösztve. Bár most, hogy írom a tejet meg a vajat...hát kaját nem sokat ettek. Mira szinte császárzsemléből élt, Zoé meg kakaóból. Gyakran mondja Darren, hogy nem teszek elég változatos kaját az asztalra, na hát pl. a ráckevei hotelben ott volt a terüljasztalkám, mégsem kóstoltak meg semmit sem. Még a túró rudi meg Méri mama grízgaluska-levese volt, amit beemeltek, amúgy ment a fényevés. A repülőgépen nagy poén volt, mikor a sztyuvi lehajolt Zoéhoz hogy csirkét vagy tésztát kérsz, chicken or pasta? Mire ő magyarul: rrrrrántott húst! Én is nevettem, de én nem azon, hogy benyögi a magyar kaját, hanem hogy azt sem eszi meg!
Egyébként mindketten nagyot nőttek, Zoé térd alatt érő ruhái most térd felett ringnak, Mira meg egy nap felüvöltött a sportcipőjét húzva és valóban, kinőtte egyik napról a másikra. Mira egyébként úgy síklik át egyik nyelvből a másikba, hogy öröm hallgatni, sokan hallgatták elképedve, hogy milyen tisztán beszélnek magyarul a lányok. Zoé főleg értelmileg ugrott. Kedvence volt a buszmegállóban megkérdezni, hogy anya, szabad itt doháááányozni? Szinte mindenki elmosolyodott. Egyszer meg Mira okoskodott, hogy ő kap először naptejet, mert ő itt a legfontosabb (ez most nagy divat nála, övé a legszebb, legjobb, legnagyobb), erre Zoé megfogja a két karját és maga felé fordítja: Mira, hadd mondjak valamit: itt mindenki fontos! Most meg pár napja nem akartak dékután aludni reggel ötös kelés után és mérgemben rájuk csuktam az ajtót, anya nem játszik, tessék maradni és aludni. Csakhogy a zár bekattant és mire nagy nehezen megtaláltam a kulcsot, Zoé már csak elviharzott mellettem és egy kiszanált mobilba a következőket mondta: halló, halló, tessék jönni, doktor bácsi...anyukámnak gonosz a szíve, újat kérek neki, mert bezárt...hát komolyan, azt sem tudtam, hogy meglepődjek, nevessek vagy szégyenkezzek-e. Dumája mindenesetre neki is van, anyai örökség.
Egyébként az utazás napján takarítottam és pakoltam be, a fényképezőgép sajnos itt is maradt, így mobilos az összes képem, olyan, amilyen, nem türörreflexes minőség sajna, de ez van, azért a lényeg átjön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése