Február, hol a nyár?

Méri mama már nem olvashatja ezt a bejegyzést, nemsokára kel hajnalok hajnalán és megy ki a reptérre, hogy holnap délután egykor a mi időnk szerint itt legyen. Bevallom, nagyon várjuk, bár ha nincs a mi svájci meglepetés útunk Darrennel, nyárig nem is látjuk. De nagy szükség van rá, én ugyanis kifáradtam. Gondolom ehhez köze van a kemény télnek, hiába vitamin meg omega 3, azért mínuszok vannak és méteres hó, tavasznak nyoma sincs. Meg a torna is lefáraszt, minden egyes nap...Insanity a neve, de tényleg őrület, olyan kardióedzés, amiből a max intervallos, egyórás edzést még a tréner sem nyomja le csont nélkül. De nem baj, 5 kilót fogytem és minden hónapra ennyit tervezek az elkövetkező évben. Karácsony 58 kilósan? Milyen jó lenne...na, aki most jó matekból az kiszámolhatja, hány kiló vagyok, de megkímélem az agytekervényeket és kimondom, 3o kiló az a súlyfelesleg. Mínusz 5 ugye, de ezt is érzem, formásabb vagyok a ruhákban, amit most vettem, ugyanis a menő sveci hotelba nem volt semmim...nem hordok blúzokat, koktélruhát, az utolsó magassarkúm már égően divatjamúlt, na de most...a sors fintora, hogy a húszas évem elején imádtam shoppingolni, pedig akkor nem volt sok pénz rá, most meg csak teher, mindig keresgetni egy alakot kasírozó, melleim és hasamat egybetartó darabra. Na, ezért lesz jó lefogyni! Nem igaz amúgy, hogy minden kezdet nehéz, az első hónap ment, mint a sicc, most vesztettem el a kedvem egy kicsit, most realizálódott, milyen kőkemény munka áll előttem, de nem adom fel. Még vasárnap is tornáztam, amikor a tornaterv szerint szünet jár.
A csajok meg mostanában...hát égetnivaló rosszak. Nevelem én őket, mégis neveletlenek. Szelektív süketség, szófogadatlanság a köbön. Szerintem ők is elmacskásodtak a téltől. Mira egy perc alatt úgy leamortizálja a lakást, mintha tornádó söpört volna végig, fejhangon visít, bútorokról ugrál le, ordítva kérdez vagy tiltakozik. Zoé meg hajnali hatkor kezdi a napot, hogy "öjébe", aztán egy ideig nem lehet menni vécére, kakaót csinálni, cicát etetni mert kitör a világháború. Komolyan, olyan decibellel képes üvölteni, ami a hullákat felébreszti. Ugyanakkor vicces is szokott lenni.
Múltkor doktorosat játszottunk, én voltam a páciens és Mengele, azaz Zoé doktornő jól beleszúrta a fülembe a nagylelkűen kölcsönadott igazi, digitális lázmérőt. Felnyögtem és kérdezem, lázam van, milyen számot látsz? A válasz: egy nulla nagy, anya.
Tegnap Mira nem volt itt, elmentem vele bevásárolni, hogy nem csak mindig a nővére árnyékában legyen, kitaláltam, hogy azt a pár dolgot, amit sebtiben vennem kell, majd ő eltolja a kis gyerek bevásárlókocsiban. Persze rögtön ellökött, ha segíteni akartam neki a navigálásban, juj de mérges, ha nem csinálhat dolgokat egyedül és persze felborult a kocsi, meg leizzadtam a végére. Durva is, tegnap úgy lefejelt, hogy kínomban felordítottam, erre persze elsírta magát, aztán a sokadik akció után az altatásnál éneklek, erre befogja a számat, na ekkor már repült a kiságyba. Tudom, ez egy ilyen időszak, a szakirodalom dackorszaknak hívja, de én csak anyakínzásnak és vagdosom a centit, hogy mikor növi ki. Annak viszont örülök, hogy ilyen fineszes, ezt a nőt be nem csapják, le nem rázzák soha, olyan fajta lesz, aki a jég hátán is megél. Aztán hogy én megélem-e azt majd meglátjuk, de pillanatnyilag az insanity mellett ő is jó kis kardióedzés.
Na jó, vannak szuper napjaink, pl. a múlt csütörtök, úgy eljátszottak, hogy csak kaját adni és fürdetni kellett egész nap. Vagy ez a mai reggeli békés kakaózgatás:

Meg azért Mira sokat rajzol, és szupereket továbbra is:

Na szóval megvan a két aranyos kislány valahol, ott mélyen és elő is jön, ha akar. Mindenesetre fényesítem Méri mamának a Brunszvik-érdemérmet, ha megússza. Igaz, két fél napja lesz, mert az oviba elviszi őket  a barátnőm. Én meg majd beszámolok a svájci útról, azt már meghagytam Darrennek, hogy szóljon rám, ha fel akarnám vágni a kaját a tányérján. Hja kérem, 4 és fél éve nem voltunk gyerekmentes vakáción.