Svájc és egyebek

Megvolt a menő kimenő, hazaértünk pár napja Svájcból és mostanra kihevertük a jetlag-et és az óraátállítást is. Mikor másodikán, vasárnap elindultunk, elég rossz érzés volt. Zoé mit sem sejtve játszott a konyhában, Mira viszont karját kinyújtva bőgött Méri mama ölében, mikor becsukódott az ajtó. Aztán a reptéren már megnyugodtam, végül is nem a vasorrú bába vigyáz rájuk, hanem a mama és nem megyünk a világ végére...rendre meg is érkeztünk Zürichbe, onnan kocsi vitt minket Chur-ba és onnan meg vonat egyenesen St. Moritzba a festőien szép behavazott Alpok között. Aztán rögtön hívtuk a lányokat, Zoé csak azt ismételgette, hogy anya, mikor jössz haza? Darren kiakadt, hogy őt senki nem hiányolja, de így jár, aki mindig utazik, ez fel sem tűnt a lányoknak.

Az első este ismerkedtünk a többiekkel: a 6oo fős cégből 4o kiemelkedő munkaerőt hívtak meg erre a luxusra, mindent fizettek, hotel, kirándulás, étel, vonatút, borravalók...nagyon kedves és barátságos volt mindenki, talán csak a nagyfőnökön látszott, hogy azért ő a góré, de ő is nevetett, részt vett mindenben. St. Moritz másik neve Engadin, mert ebben a kis völgyben nyugszik. Két téli olimpiát is rendeztek itt, az idő az Alpok ellenére az év 322 napján napos, ún. pezsgő időjárás, mert a napnak ugye foga van, főleg télen. Ez a nap, mint szimbólum visszaköszön a csokikon, kivilágítva a város felett este is, le van védetve. Apró pékségek, csokiboltok, méregdrága divat, sífelszerelés-boltok, szuvenír és éttermek vannak a kis faluban (St. Moritz Dorf) a másik rész a fürdő (St. Moritz Bad). Csokin kívül semmire sem költöttünk, azaz egyszer megittunk egy kávét és én megettem életem legdrágább gesztenyepüréjét a hotelban, potom 32 svájci frankért. Egy este sétáltunk, megnéztük a Schiefer Turm-ot, azaz a ferde toronyt is, ami 5 méteres dőlésszögű. Más nevezetesség nagyon nincs is. Aztán a második este elmentünk kajálni még két párral, kipróbáltam a marhahúst szósszal, röstivel, ami helyi specialitás, de annyira nem ájultam el tőle.

A csapatépítés már a második napon kezdődött, méghozzá a 33o3 méter magas Corvatsch tetején. Mit mondjak, mikor kiszálltunk a nagy, százszemélyes sígondolából, belekapaszkodtam Darrenbe, mert megszédültem a szokatlan magasságtól. Három feladat volt: váltófutás hótalppal, ezt megnyertük, nem is akárhogy: Darrennek köszönhetően, aki antisportoló léte ellenére úgy futott, mint a nyúl. Én is kitettem magamért, pedig nagyon klaffogott rajtam a hótalp. Aztán volt még csokikat rejtő hiporka-gömb keresése lavina utáni pittyegő haszálatával, hószobrászat. Utóbbiban hókirálynőt csináltunk, az én ötletem volt, kértem hozzá jégcsapot, a hajának de olyan kemény volt a hó, nem igazán sikerült. A csapat negyedik lett. Közben egy nagyon kedves, 65 éves nőcit elvitt a mentő, mert asztmás rohama lett. Mondjuk néztük Darrennel, nem volt rajta semmi sícucc, sima steppelt kabát, fekete gatya. Az éttermet is elhagytuk a desszert előtt, mert többen nem bírták a magaslati levegőt.

Harmadnap voltunk Olaszországban: St. Moritzból 2 és fél óra alatt Tiranóban voltunk. Légvonalban persze sokkal kisebb lenne a távolság, de össze-vissza kanyarogtunk és szintben is sokat süllyedtünk, vagy 15oo métert. Sok képet készítettem, főleg odaúton, aztán feladtam és csak szívtam magamba a szépséget, amit nem tudna visszaadni az enyémnél százszorta profibb gép sem. Érdekes volt a váltás, egyik pillanatban még minden havas-hegyes, aztán kizöldült, alig egy-két hófolt. Aznap Olaszországban volt vagy 17 fok, napsütés-nagyon jólesett. Csak a Salis család Palazzóját, azaz rezidenciáját néztük meg, gyönyörű falfreskókkal, igen szép volt, megebédeltünk és mentünk is az állomásra. Sokan akartak vásárolgatni, de pórul jártak, mert a trafik kivételével a délutáni siesta miatt minden bezárt két órára, a vonat meg ugye jött értünk. Elkényeztetett amerikaiak, erre nem számítottak. :) Mikor hazaértünk, ledőltem egy órát aludni, mint kiderült, nagyon jól tettem: aznap este is csapatos vacsi volt, nem akárhol, egy másik hegy tetején, ezúttal "csak" 2ooo méter magasban. Oda pedig sílift vitt minket fel. Előtte kaptunk forralt bort és hajrá, odaállhattunk a prömierre, hiszen sem Darren, sem én nem ültünk soha síliften, hisz nem is síeltünk soha. Az ülés jött is könyörtelenül, képzelem, milyen pofát vágtam, amit fizetett fényképész meg is örökített. Aztán elindultunk és észrevettem, hogy valami nem stimmelt: Darren előtt három láb himbálózott, nálam csak egy-gyorsan áthúztam a patám az én oldalamra. Még a leszállás volt érdekes, nem tudtuk, hogyan vegyük le azt a védőketrecet, végül sikerült. Ennek annyira megörültem, hogy megálltam, mire a liftes fiú, balra, gyorsan balra! Ja persze, jön a következő ülés...Fent katunk további szíverősítőket: csirkelevest, toffee-vodkát miközben hosszú hegyi kürttel zenéltek a fülükbe. Sétáltunk a sötétben 9 percet a vendéglőig, ahol tüzes kerékkel zsonglőrködő akrobaták szórakoztattak minket, s a távolban lámpásokkal kiírták a cég nevét: Flexera. Aztán bementünk az étterembe, ahol a főfogás fondü volt, de nem akárhogy, még szarvasgombát is reszeltek bele-nyami! Ez ízlett a legjobban, kitettem magamért de így is maradt a nagy csuporban rengeteg. Aztán a DJ elkezdett hangosítani és mindannyian táncra perültünk éjfélig. Szuper volt, Darren is úgy rázta, mindenki meglepődött rajta, csak én nem, mert az esküvőn is röviditalok után lett belőle Fred Astair. Haha! Éjfélkor aztán hazamentünk, s ha lehetne kedvenc pillanatot kiemelni, ez volt az: a hangtalan sílifttel lefelé, háttérben a magas hegyek, előttünk a kivilágított St. Moritz-félelmetes és gyönyörű lebegés egyben.

Másnap befizettünk egy félnapos túrára lovas szánnal Val Roseg-be: ez is szép volt, a lovak prüszkölése, nyakukban csengő, előttünk és mögöttünk az Alpok, kristálytiszta napsütésben: szavak nem voltak rá. Sok fotó nem is készült, a huszonhatodik hegyes-havas úgysem lenne érdekes, de ez a nap is örökre megmarad bennem. A legtöbben egyébként síeltek és most, hogy nekünk is van cuccunk, erősen gondolkodunk azon, hogy kipróbálnánk, ott azért nem mertünk, annyira nem voltunk tökösek-és talán a lányok is mehetnének, ilyen kicsin hamar tanul az ember. 

Csütörtök este volt a nagy fogadás, szinte mindenki díjat kapott, Darrennel kezdték: jó nehéz gömb, sváci látképpel a belsejében. Még minket, feleségeket is megtapsoltak és bevallották, szörnyű a díjazottakkal élni, rengeteg munka, utazás, elmulasztott gyerekműsorok, focimeccsek, de remélik, ez a pár nap emlékezetes volt. Tiszteletünkre a hotel különtermét téli csodaországgá alakították, nagyon szép volt, a kaja luxus, mikor nem bírtam megenni a marhahúst, ott termett vagy 3 pincér, hogy hozhatnak-e mást, tán nem ízlik? Szóval nagyon büszke voltam Darrenre aznap este, hogy ilyen körülmények közt kapcsolódhattunk ki kettesben.

Pénteken hajnalban keltünk, a kocsi ezúttal kivitt minket a reptérig, és mikor Bostonban szálltunk le, épp nagyon  elkezdtek hiányozni a gyerekek-emocionálisan tökéletes időzítés, mert bevallom, nagyon élveztem, hogy 5 napig nincs öjébe, fenéktörlés, fegyelmezés, standby-üzemmód. Nagyon örültek nekünk a csajok, a svájci csokiból rögtön kaptak kóstolót is. 

Azóta helyreállt a rend. Mira továbbra is szófogadatlan, követelőző (ma nem volt neki elég jó, hogy a bostoni gyerekmúzeumba megyünk, mert ott nincs bálna-vagy dínócsontváz), ugyanakkor nagyon kedves is tud lenni, rajzol mint a gép és valódi meséket talál ki. Zoé vad, mint szokott, de ma a múzumban példásan viselkedett, neki jobban bejött, mint  a nővérének. Tényleg szép nap volt, olajozottan odaértünk épp nyitásra és bevetettük magunkat a golyós, kinetikus, buborékos és egyéb gyerekkísérletek közé. Pár kép erről is: