Azaz Mira, Zoé és én-csak így érdekesebb a cím. Az van ugyanis, hogy a Kisvakond az utóbbi napokban öt óra harmincnyolckor kel, utána lehet igazítani az órákat. Aki engem ismer, az tudja, hogy nekem fél hét előtt nagyon korán van felkelni, de hat előtt...hát ezt csak Zoénak bocsátom meg. Félkómásan odalépek az égy mellé, de olyan édesen rúgkapál és vigyorog, hogy még ettől is hamarabb felébredek.
Az utóbbi időben úgyis megszaporodtak itt a negatív írások, de egészében azért szerencsésnek tartom magam, hogy van két szép lányom, nagyobb probléma sincs velük, azon kívül, hogy nagyon kicsik. Elgondolkoztam ezen is: soha az életben nem lesz nekem ennyire kiszolgáltatva, mint ez a két kislány, soha nem leszek így lekötve, beosztva. Ámde okosan csinálja ezt a természet, mert ebben a korban szinte napról-napra bővül a repertoár, Zoé két kézzel labdát fog, majdnem egyedül ül ha támasztom, és Miráért rajong-van egy cinkos mosolya, amit csak neki tartogat. Ahogy látom, ez a két kis jószívű bohóc nem veszekedni fog, inkább szövetkezni a "nagyok" ellen.
Mira előtt is le a kalappal. Ahogy ő Zoéval, Zoéról beszél, az példaértékű. Amennyi figyelmet kapott, nagyon féltünk ugye, hogy az új időszámítás után az idegeire fog menni a baba, aki nemcsak időt vesz el, hanem néha megmagyarázhatatlanul sír. És még ilyenkor is csak a fülét fogja be, autóban nyugtatja: Zoé, mindjárt indulunk, nézd addig a csillagodat, anya berakja az én dalomat (gyerekcédék) és már megyünk is, jó? Ma a kedvenc virágos pólójára mondta, hogy ha kinővi, odaadja a kistesónak. Egyedül két dologban engedetlen, gyakran becsukja az ajtót, míg Zoét fürdetem, aztán persze bebocsátásért esedezik...és esti altatásnál ott ugrál, ami megnehezíti a dolgom, a kicsi kinyitja a szemét újra és újra, mert nagyon kíváncsi. Néha én is csodálkozom, milyen rendíthetetlen Mira érzelmi stabilitása és ilyenkor százszor visszajön, milyen jó itthon maradni, hiába szól a műszak hajnaltól estig, még durvább, ha nem egyszerre alszanak. De nézem a Facebook-on, az a kislány, akit én még Osztrákiában pelenkáztam, idén 18 éves lesz. Huss, elment az idő, mint a nyíl. Meg az is eszembe jut, mikor 4-5 éve a meddőségi klinikán bámultam a fehér plafont és azt, hogy gyerekem legyen, lottóötös-szerű lehetetlenségnek tartottam. Bár az egész már távoli emlék, a mostban itt vannak az új problémák, ez azt hozza közelebb hozzám a nehéz napokban is, hogy anyának lenni nem jog, nem magától értetődik, hanem kiváltság (tisztára, mint az amerikai vízum, hehe). És ez a nehezebb napokon is segít, átsegít, huszadszorra is elpantomimozom a történetet és elfogadom Mira képembe tolt tenyeréből a képzeletbeli csokit, mosolyogva cserélem ki Zozéta harmadszorra lenyálozott cuccát. Újra gyerekké változom, mikor Mira immár saját maga eregeti a sárkányt, madonnává, mikor Zoé szoptatás közben felnéz rám az én-a-tied-vagyok-nézéssel...boldog zombi vagyok, na!
Minap voltak itt Darren kollégái, a közelben dolgoztak és vacsoráztak, az egyikük ötlete volt, hogy benézzenek. Annyira nem örültem neki, mert jóuramnak konferenciahívása volt, mit szórakoztassam őket egyedül, a két gyerekkel? De aztán nagyon jó volt, kedvesek voltak, az egyik ürge büszkén mutatta a telóján az ő három gráciáját. Akkor elis gondokoztam, ahogy én a földön ültem, ők meg fölém tornyosultak a kanapén, jószagúan, sminkelve vagy frissen borotválva, drága cipőkben, öltönyökben. Elgondolkoztam rajta, hogy ez a világ mennyire más, mennyire nem az enyém, hogy kiestem belőle...és egy kicsit irigykedtem Darrenre, mert neki a mazsola jut mindenből: kihívások, felnőtt társaság a munkában, család és gyerekezés itthon. De ő néha leint és mondja, hogy nagy felelősség is ám, és néhány sírunalmas míting helyett szívesebben lenne velünk. Azt elismeri, hogy nekem nehezebb most, de úgy tartja, jobb is, mert spontán megyek a gyerekekkel, ahova csak akarok, látok minden egyes mérföldkövet...kicsit szomorú volt például, hogy Zoé elsírta magát az ölében s mikor jobb kedvúen ücsörgött nála, akkor is lézeres szemekkel tapadt rám. Hát igen, én vagyok vele a legtöbbet, ez van, de nem bánom egy percét sem. Mira viszont nagyon apás, ő jobban megsínyli a hiányát, ránkfér már a családi szabadság.
Tudom, nyálas az írás, biztos lesznek napjaim, mikor előveszem magamnak újra, sötétebb időszakok és órának tűnő percek után, de most nagyon jól vagyok, a hét is jól telt, csak így tovább. És tényleg sokkal jobban veszem az akadályokat, mint Mirával ebben a 4 hónapos korban vagy terhesen a konyhafelújítást, ez a fajta rabszolgaság édesebb.
Az utóbbi időben úgyis megszaporodtak itt a negatív írások, de egészében azért szerencsésnek tartom magam, hogy van két szép lányom, nagyobb probléma sincs velük, azon kívül, hogy nagyon kicsik. Elgondolkoztam ezen is: soha az életben nem lesz nekem ennyire kiszolgáltatva, mint ez a két kislány, soha nem leszek így lekötve, beosztva. Ámde okosan csinálja ezt a természet, mert ebben a korban szinte napról-napra bővül a repertoár, Zoé két kézzel labdát fog, majdnem egyedül ül ha támasztom, és Miráért rajong-van egy cinkos mosolya, amit csak neki tartogat. Ahogy látom, ez a két kis jószívű bohóc nem veszekedni fog, inkább szövetkezni a "nagyok" ellen.
Mira előtt is le a kalappal. Ahogy ő Zoéval, Zoéról beszél, az példaértékű. Amennyi figyelmet kapott, nagyon féltünk ugye, hogy az új időszámítás után az idegeire fog menni a baba, aki nemcsak időt vesz el, hanem néha megmagyarázhatatlanul sír. És még ilyenkor is csak a fülét fogja be, autóban nyugtatja: Zoé, mindjárt indulunk, nézd addig a csillagodat, anya berakja az én dalomat (gyerekcédék) és már megyünk is, jó? Ma a kedvenc virágos pólójára mondta, hogy ha kinővi, odaadja a kistesónak. Egyedül két dologban engedetlen, gyakran becsukja az ajtót, míg Zoét fürdetem, aztán persze bebocsátásért esedezik...és esti altatásnál ott ugrál, ami megnehezíti a dolgom, a kicsi kinyitja a szemét újra és újra, mert nagyon kíváncsi. Néha én is csodálkozom, milyen rendíthetetlen Mira érzelmi stabilitása és ilyenkor százszor visszajön, milyen jó itthon maradni, hiába szól a műszak hajnaltól estig, még durvább, ha nem egyszerre alszanak. De nézem a Facebook-on, az a kislány, akit én még Osztrákiában pelenkáztam, idén 18 éves lesz. Huss, elment az idő, mint a nyíl. Meg az is eszembe jut, mikor 4-5 éve a meddőségi klinikán bámultam a fehér plafont és azt, hogy gyerekem legyen, lottóötös-szerű lehetetlenségnek tartottam. Bár az egész már távoli emlék, a mostban itt vannak az új problémák, ez azt hozza közelebb hozzám a nehéz napokban is, hogy anyának lenni nem jog, nem magától értetődik, hanem kiváltság (tisztára, mint az amerikai vízum, hehe). És ez a nehezebb napokon is segít, átsegít, huszadszorra is elpantomimozom a történetet és elfogadom Mira képembe tolt tenyeréből a képzeletbeli csokit, mosolyogva cserélem ki Zozéta harmadszorra lenyálozott cuccát. Újra gyerekké változom, mikor Mira immár saját maga eregeti a sárkányt, madonnává, mikor Zoé szoptatás közben felnéz rám az én-a-tied-vagyok-nézéssel...boldog zombi vagyok, na!
Minap voltak itt Darren kollégái, a közelben dolgoztak és vacsoráztak, az egyikük ötlete volt, hogy benézzenek. Annyira nem örültem neki, mert jóuramnak konferenciahívása volt, mit szórakoztassam őket egyedül, a két gyerekkel? De aztán nagyon jó volt, kedvesek voltak, az egyik ürge büszkén mutatta a telóján az ő három gráciáját. Akkor elis gondokoztam, ahogy én a földön ültem, ők meg fölém tornyosultak a kanapén, jószagúan, sminkelve vagy frissen borotválva, drága cipőkben, öltönyökben. Elgondolkoztam rajta, hogy ez a világ mennyire más, mennyire nem az enyém, hogy kiestem belőle...és egy kicsit irigykedtem Darrenre, mert neki a mazsola jut mindenből: kihívások, felnőtt társaság a munkában, család és gyerekezés itthon. De ő néha leint és mondja, hogy nagy felelősség is ám, és néhány sírunalmas míting helyett szívesebben lenne velünk. Azt elismeri, hogy nekem nehezebb most, de úgy tartja, jobb is, mert spontán megyek a gyerekekkel, ahova csak akarok, látok minden egyes mérföldkövet...kicsit szomorú volt például, hogy Zoé elsírta magát az ölében s mikor jobb kedvúen ücsörgött nála, akkor is lézeres szemekkel tapadt rám. Hát igen, én vagyok vele a legtöbbet, ez van, de nem bánom egy percét sem. Mira viszont nagyon apás, ő jobban megsínyli a hiányát, ránkfér már a családi szabadság.
Tudom, nyálas az írás, biztos lesznek napjaim, mikor előveszem magamnak újra, sötétebb időszakok és órának tűnő percek után, de most nagyon jól vagyok, a hét is jól telt, csak így tovább. És tényleg sokkal jobban veszem az akadályokat, mint Mirával ebben a 4 hónapos korban vagy terhesen a konyhafelújítást, ez a fajta rabszolgaság édesebb.
3 megjegyzés:
Bar en is igy tudnek erezni minel gyakrabban!
S te ki vagy, kedves ismeretlen? :)
Gyönyörűek a lányok!!
Megjegyzés küldése