Cseregyerekek

Mint írtam volt, beindult a társasági életem, végre! Mindezt Heather-nek köszönhetem, akivel kidolgoztunk egy csereszitter-programot. Rajtunk kívül még 3 mama csatlakozott, hasonló korú gyerekekkel. A lényeg az, hogy minden hónap 2. szerdáján 3 kisgyerek jön ide hozzánk, cserébe leadhatom Mirát hetente kétszer én is, reggel 9-től délután 1-ig.

Na most, ez eleinte nem működik így, hiszen ő dél körül alszik, szóval maximum 3 órára adom le, és fokozatosan szoktatom be-főleg azért, mert ez nem olyan, mint a bölcsi, mindig más anyuka és környezet várja, ráadásul nem minden nap megy.

A puding próbája múlt pénteken volt, egy órát játszottam Mirával, majd elbúcsúztam tőle (én ezt fontosnak tartom, hogy tudja, mi történik, ne csak úgy elslisszoljak), még el is lökött magától, mert épp játszott valamivel. De jó, gondoltam magamban és haza is mentem. Igaz, útközben filóztam, mi lesz ezzel, izgultam érte-annyira, hogy észre sem vettem, hogy még mindig az ő gyerekcédéje forog. Na de nem csalódtam, jött is a hívás 2o percen belül, a kávémat sem tudtam meginni. Mira elfáradt, nem lehetett megnyugtatni. Mikor odaértem, már Deb ringatta a karjában, átvettem tőle és beültettem az autóba, ahol felébredt. Azokkal a nagy könnyes bogárszemekkel nagyon vádlón nézett rám, akkor nyugodott meg, mikor mondtam, hogy megyünk haza. Később az egyik anyuka mondjuk azt is elárulta, hogy a csoport legkisebbje, Landon többször meghúzta a haját. Ez ugye egy fáradt gyereken nem segít. Azért legközelebb jó lenne, ha ilyenkor valahogy eltávolítanák a feleket, én legalábbis nem hagynám, hogy ezt sokadszor eljátssza, a saját gyerekmnek sem. Itt azért kijön, hogy a nevelési elvek mások...

Ma volt az első alkalom, hogy én voltam a szitter. Reggel gyorsan felporszívóztam, zuhanyoztam, s jöttek is. Heather kislánya, Amy 2 éves lesz, Deb Emmy-je (nála voltunk pénteken) már 26 hónapos, s végül Collin, aki bár másfél éves, még nem jár-viszont alpinistákat megszégyenítően mászik. Ez elég veszélyes is, mert míg Mira szopizott, seccperc feljutott az asztalra és bekapcsolta a rádiót.

A másik kihívás a tízórai volt, hisz nincs annyi etetőszék. Kitaláltam, hogy egy régi lepedőn piknikezünk, s csak ott lehet enni. Ez be is jött -igaz, egy órát igénybe vett! Sőt, később is jó volt, mikor kicsit felpörögtek a gyerekek és elkiáltottam magamat, hogy mindenki ide a pokrócra-aztán furulyáztam, énekeltem és meséket olvastam nekik. Tanár úr kérem, én készültem...

De azért sok ilyen strukturált dolgot nem lehet velük csinálni. A 2 éves lányok már szerepjátékoznak, mondatokban beszélnek, s általában 1o percenként vesztek össze mindenen. Mira mobilis, de nem beszél még igazán, Collin pedig egyetlen fiúként mászik és jól elvan autókkal, nyomkodható játékokkal, csak vigyázni kell, mert a túl nagy csend, mint már írtam, azt jelenti, hogy átment pókemberbe. Egy szó, mint száz, különbözőek az igények, temperamentumok és a korosztály sem homogén.

Íme egy kép a bomba csapta állapotról, s ez még csak félidőben volt. Ilyenkor örülök, hogy Mirának nincs felvásárolva egy komplett játékbolt, mint a legtöbb amerikai gyereknek.

Apropó, nagyon büszke vagyok rá, mert szinte egy hang nélkül megosztotta a játékait másokkal, sőt volt egy olyan félóra, mikor egyedül könyvet olvasott a sarokban.