Zárt ajtók mögött, avagy egy tökéletlen anya vallomása

A címmel ellentétben egy brutálisan őszinte, kifejtős poszt következik most. A legtöbb babablogban (az enyémben is) ugyanis túlsúlyban vannak a tündibündi képek, a lelkes tudósítások családunk mindennapjairól, Mira fejlődéséről. Ez így is van rendjén, hisz a családi fotóalbumba is olyan képek kerülnek, amin szépen felöltözve mosolygunk, egymást átkaroljuk, vidámkodunk-nem pedig azok a momentumok, melyekre nem szívesen emlékezünk, a fáradt arc, kócos haj, üvöltő csecsemő, kupi a lakásban.
Leszögezem, hogy a valós élet 9o%-ban így is zajlik nálunk. Reggel jókedvűen kurjongat Mira, kiveszem, felöltözünk és játszunk, etetem, mondókázunk, sétálunk...élvezem az anyaságot, a lányomat. Mikor a boltban tolom a babakocsiban, az emberek mosolyognak, hisz azt látják, hogy itt megy a Derűs Anyuka az Imádnivaló Kisbabával. Hozzájön ehhez a képhez Darren, a Szuper Apuka, aki tényleg mindenben támogat és imádja a lányát. Szeretjük egymást és boldogok vagyunk.

Ugyanakkor tudom, nem vagyok egyedül azzal, hogy otthon néha más arcomat is mutatom, hisz a zárt ajtók mögött mind "elengedjük magunkat", nem kell senki kedvéért viselkedni. Nos, egy ilyen sötét foltról fogok most beszélni, ami január utolsó keddjén történt, de eddig nem írtam róla, mert úgy érzem, el kellett távolodnom attól a naptól, hogy más perspektívából, reálisabban lássam a dolgokat.
Ezen a bizonyos fekete kedden Darren már egy másik városban húzta az igát, mi pedig szenvedtünk az indiai út miatti időeltolódástól, fáradtságtól, Mirának újra meg kellett szokni, hogy otthon van...és egész nap ment is a hiszti. Sírva csúszott-mászott, ha felvettem, homorított és kamikazeként bukott volna alá, játszottam, daloltam, a fejem tetejére álltam és mégsem sikerült megvigasztalni.
Mikor már órákon át ment a sírás, dühömben jó nagyot rúgtam a konyhaszekrénybe. Délután pedig, amikor már úgy éreztem magam, mint akinek egy hétig nyomatják a fülébe a Hilti fúrógépet, el is szakadt a cérna. Mira szobájában voltunk, épp a matracát igazítottam meg, mikor letört a kiságyra szerelt zenélő forgója. Ez indította el a lavinát: a törött daraboka a falhoz vágtam és a még mindig síró Mirára kiabáltam, hogy anyaszomorító, hagyja abba. Jó közelről, eltorzult arccal. Aztán leraktam az ágyába és kimentem a szobából. Na most, szerintem az egész város hallotta azt a visítást, amit utána művelt. Én a fürdőszobába mentem, megmostam az arcom. Felnéztem a tükörbe, még mindig Mr. Hyde-ot láttam felfedezni az arcvonásaimban, Mira Derűs és Boldog Anyukája (Jekyll) sehol. Vártam még öt percet, aztán visszamentem a babához, aki ezalatt csatakosra sírta magát. Remegve nyújtotta a kezeit értem, én pedig felkaptam, mire ő abbahagyta a cirkuszt és a vállamra hajtva a fejét hüppögött: jó-leszek-anya-csak-ne-menj-el-és-ne-legyél-dühös-anya, mintha ezt mondta volna.
És akkor én, immár teljesen nyugodtan, megrémültem saját magamtól és hullámokban öntött el a bűntudat. Igen, Mira rendkívül időigényes kisbaba, a segítségem kevés, aludni nem aludtam egy jót hónapok óta, plusz az időeltolódás-de mégiscsak én vagyok a Nagy és Okos Felnőtt, ő pedig a Védtelen Kisbaba. És nem azt akarom neki tanítani, hogy ha fáradtak és idegesek vagyunk, azt a másikon verjük le. Hosszútávon pedig az is tét, hogy Mira milyen anyuka lesz-nyilván olyan, amilyen mintát mutatok neki.

Persze a méreg, mint olyan, normális érzés az érzelmek palettáján. Visszafojtani nem tanácsos, csak az nem mindegy, hogy mit kezdünk vele, hova irányítjuk, hogyan kontrolláljuk.
A téma pszichológiai megközelítésében olvastam LeDoux elméletéről, ami tulajdonképpen a félelemről szól, de minden más érzelemre is kivetíthető és forradalmasította az eddigi elméleteket. Az egész arról szól, hogy a félelem (így a düh is) két vonalon mozog. A magasvonal, azaz a "high road" még kontrollálható. Általában vagy egy "trigger", azaz kioldó pillanat, amikor az érzés átcsap "low road"-ra, azaz a mélyvonalra. Ekkor már vöröset látunk, nem vagyunk urai érzelmeinknek, cselekedeteinknek. Ez azért veszélyes, mert extrém formában, nagyon agresszív és labilis embereknél ez a gyerek súlyos bántalmazásához vezethet. Ennek egyik formája a sajnos gyakran előforduló shaken baby syndrom, azaz a megrázott baba szindróma. Nem is gondoltam volna, hogy 5-1o másodperces rongybabaszerű rázással örökre szóló károsodást, vagy akár halált is lehet okozni. Ezt a kórházban nagyon fontosnak tartották elmondani, alá is kellett írnom egy papírt, hogy tudomásul vettem ennek a következményeit. Ezúton is üzenem mindenkinek, hogy bármilyen kiabálás és sírni hagyás jobb ennél és soha, soha ne rázzon meg senki egy kisbabát!

Nem azért írom le mindezt, hogy rémületet keltsek vagy sajnáltassam magam és a bizonyítványom magyarázzam, hanem mert tudom, hogy sok anya, kismama is olvas. És a gyermeknevelési témában ezek a sötét pillanatok tabutémát képeznek, látjuk a hasát boldogan simogató kismamát, a kétfogú kacagó csecsemőt az újságok címlapján, a gyereknek majdhogynem csak örülni "illik".
Nálam ehhez jön az, hogy évekig bébiszitteltem, más gyerekeivel játszottam, beleadtam minden kreativitásomat és tudásomat és nagyon élveztem is. Mirának is szeretném mindezt (sőt, többet!) biztosítani, hogy a gyerekkoráról egy halom jó élmény jusson eszébe, ne egy ideges, fáradt anya. Ezért nálam ez a hiba kisebb fajta lelki válságot eredményezett, mert felismertem, hogy az anyaság nem olyan romantikus, mint elképzeltem és az olyannyira áhított tökéletességet soha nem lehet elérni, csak törekedni lehet rá.
Tehát segíteni szeretnék magamon és másokon is, ha már megtörtént, hogyan lehet legközelebb jobban és máshogy. Nekem segít, hogy most már tudom, a pisztoly ravaszán az én kezem van és tudatosan, időben kontrollálhatom, hogy NE süssem el, hanem lassan tegyem le a földre a fegyvert, mielőtt átvedlek szörnyeteggé. Mert az voltam, nem vitás.
Most, ha érzem hogy tolul bennem a düh, elkezdem fütyülni az örökzöld Don't worry be happy-t, vagy csak egy nyelvtörőt ismételgetek, végső esetben leteszem Mirát a szobájába és kimegyek, elszámolok tízig, néha kétszer is. Vagy csak arra gondolok, hogy de jó lesz este, mikor lerakom és veszek egy fürdőt.
Mint kiderült, jól tettem azt, hogy kimentem, csak korábban kellett volna ezt meglépnem, kiabálás nélkül. És visszamenni is akkor szabad, ha megnyugodtunk teljesen.

Nem ringatom magam abban a hitben, hogy most már mindent flottul meg fogok tudni oldani, és ha Mira később rendetlenkedik, makacskodik, rá fogok szólni, kimutatom ha hisztis, fáradt vagyok, mert nem vagyunk robotok. Viszont igyekszem megmaradni a még kontrollálható vonalon és -Bruno Bettelheim szavaival élve- tudatosítani magamban, hogy Mirának nem tökéletes anya kell, hanem egy elég jó szülő is megteszi ahhoz, hogy boldog gyerekkora legyen.