Gondolom, gyanús volt a hosszú szünet, hát igen, megérkezett az újabb családtag közben. Pedig nekem terveim voltak. Beirányoztam a manikűrt, pedikűrt, hajkűrt, hogy úgy mehessek szülni, mint Posh spice (muhaha). Épp gondolkoztam ide egy update poszton is, milyen szürreális érzés, hogy nemsokára szétcipzároznak és pár óra leforgása alatt meglesz a gyerekem megint (ismét muhaha, méghogy pár óra).
Darren még elment volna péntek-szombaton egy konferenciára Kaliforniába, Mirával állatkertet terveztem..na, nem folytatom, világos, mint a vakablak, hogy épp ilyenkor kellett jönnie a Kiskirálylánynak.
Az úgy volt, hogy múlt szerdán még szitteltem, s aznap este furcsa keménykedéseket éreztem késő este. Lefeküdtem, addigra már a hátam is fájt, egy órát aludtam, hajnal fél 2-kor fürdőt vettem, hátha jóslófájásokat érzek, amik akkor már 5 percesek voltak-jól is esett a víz, de nem múlt el semmi. Hajnali 3-kor ébresztettem Darrent, hogy akkor vihetjük a bőröndöt, meg anyut is keltettem (szegény, nemigen tudott visszaaludni). Bementünk. Hálóing fel, babamonitor bekapcs, tisztán mutatta az összehúzódásokat. De még csak egy centire tágultam. Így pár óra megfigyelés után hazaküldtek, vajúdgassak otthon, sok még az időnk...én meg is tettem ezt, reggel 7-től délig otthon félálomban feküdtem és néha nyöszörögtem, fújtattam, a fájások csak nem múltak el, sőt, gyakoribbak lettek-felhívtam a nődokit, aki betanácsolt. Így kötöttem ki megint a vizsgálóban (triage), újra hálóing, kórházi barna zokni, monitor, s többórás agónia után végre bekerültem egy saját vajúdóba. Talán végre elhitték, hogy szülni fogok. :) Ekkora már beesteledett, szorgalmasan róttam a köröket a szülészeten, ha jött a fájás, a korlátba kapaszkodva sivítottam, fújtattam. Mindig benéztem az üvegablakon az újszülöttekhez is, önmotivációs célból: nekem is lesz ilyen babám hamarosan. A nővérkék meg is dicsértek a kitartásomért, de sajnos, ez nem jelentette, hogy tágultam is. Péntek hajnali 6:48-ra végre elöntött a magzatvíz. Akkor sokan bejöttek a szobába, már az orvos is és megvizsgált, végre 3,5 centi. Kértem az infúzióba novaint, ettől ugyan ellazultam és röhögve mondtam, most már ikreket is kitolok-de a fájások élét nem vette el, nem hatott. Mikor már ötödszörre nyúlt fel az orvos, hogy megnézze, tágultam-e, azt hittem, lerúgom. Kedves jó uramon is majdnem ippont dobtam, mikor megjegyezte félénken, mikor panaszkodtam, hogy dehát te akartál természetesen szülni, drágám... Na szóval, péntek délután 1-kor kértem epidurálist, amit először félreszúrtak. Mintha villámot vezettek volna fel a hátamba, kiabáltam, hogy valami nem stimmel, a második kísérletet már végigremegtem, ugyan kinek van kedve tolószékben gyereket nevelni? De végre a hátamra fordítottak és tudtam lazítani. Akkor már 13 órája nem ettem, anyuval telóztam, megkérdezte, küldhet-e palacsintát, ölni tudtam volna érte. Meg Darren burritójáért, aminek illata belengte a szobát. Nem a fájdalom taglózott le, azt elég jól bírtam, csak az, hogy másfél napja nem pihentem. Csakhogy délután 3-ra sem lett eredmény, legalább a méhszájvizsgálat nem fájt-de maradt az 5 centi tágulás, plusz a magzatvíz, ami még mindig szivárgott, babakakis volt. Ekkor a doki ultimátumot ajánlott: pitocinnal gyorsíthatjuk a folyamatokat, de a baba fejére is monitort tesznek akkor, vagy császár. És akkor feladtam a tervem, hogy Természet Ősanyánkat követve szüljek. Iszonyat fáradt voltam már, plusz ki tudja, tágulok-e. Darrennel megszavaztuk a császárt, amire egy órával később sor is került. Addigra úgy éreztem magam, mint akin végigment egy úthenger többször, éhesen, fáradtan, nyűgösen. És csalódottan, hogy másfél nap elment a semmiért. Szóval nem, egyáltalán nem éreztem annak diadalát, hogy kipróbáltam a VBAC-t. Adtak valami keserű áfonyaitalt, lehörpintettem éhgyomorra, rögtön hányingerem lett plusz az epiduráltól sajgott a fejem. És jött az altatóorvos játéka a szikével, ez éles vagy tompa? Hogy érzem? Még jó, hogy már be volt kötve az infúzió és az epidurál, de az egész élmény ennek ellenére borzasztó volt. Összevissza ráncigáltak, nyüszítettem, mikor lesz már vége...de egyszer mindennek eljön az ideje, délután 3: 55-kor kiemelték az Élet Királynőjét, Zoe Reyna Balakrishnant 7 font 1o.4 uncia (347o gramm) és 2o.4 inch (51,8 cm) voltak a paraméterek. Láttam a hatalmas sötét hajat, odahozták, puszilgattam, Darren ment vele az újszülöttosztályra míg én lábadoztam picit. Ki voltam purcanva, de akkor Darren hozta a picit, s láttam ismét a hollófekete hajzatot, a felsrófolt szemöldököt és komoly-szigorúan rámnyílt a sötétszürke szempár. Jól megnézett magának, aztán elindult a már Mirától ismert kickbox-ökölmozdulat, bevörösödő fej és az oááá. Nemcsak én éheztem ki ebben az eposzi szülésben.
Konklúzió: megérte ez a vegyesfelvágott, kádas otthonvajúdástól a kórházi cirkálásig és császárig, a gyerek kerek egész lett. Sőt, a sebem gyorsabban gyógyult most, bár az ügyeletes doki, aki nem az én doktornőm volt, az a fajta, akinek már egy centinél is remegett a kezében a szike, hogy vághasson, nem a VBAC híve. De tapasztalt öreg rókaként jól összefoltozott. Immár egy héttel a szülés után nem is szedek semmi fájdalomcsillapítót, közlekedek rendesen, nem kétrét görnyedve szoptatok, mint a rómaiak.
Apropó szoptatás, Zoénak ez csak bimbóvédővel megy, szerintem cumit adtak neki-kérésem ellenére többször láttam a bölcsőjében. És a vajúdó szárnyban fantasztikus nővérkék sajnos nem jöttek velem a kórház másik felébe. Vegyes élményeim voltak, volt, amelyik mosoly nélkül bejött és pattogott, azt ki is küldtem, aki szó szerint a mellemre akarta tuszkolni szegény sírástól vörös babát. Egy másik kedvesnővér hajnalban hozta a nyöszörgő babát, pelenkára vetkőztette, hogy gyorsabban ébredjen, kékre vált szájjal üvöltött. A negyedik cukrosvizet fecskendezett a bimbóvédőre, hogy elkezdjen szopni-mondjuk ez mindig bevált, de mióta itthon vagyok, nem használom. Kezdek belejönni. Mert hiába volt csecsszopó Mira másfél évig, bizony, újra kell tanulni ezt is-például rájöttem, hogy Zoé nem húzza meg a butykost, szeret először nyammogni, mielőtt elkezd enni.
Vissza a kórházhoz, a csúcs az volt, mikor hajnali hatkor fejembe kapcsolta a lámpát egy rezidens, hogy kiszedje a kapcsaimat, miután éjféltől félórás taktusban jöttek hozzám életjeleket nézni, Zoét vizsgálni, akkor szoptatás, jöttek a piruláim, mindez teljesen összehang nélkül. Az utolsó két napon fúrtak is alattunk, akkor már baltásgyilkos hangulatban voltam, mert épp elaludtunk a picivel.
S hogy vagyunk, mint vagyunk...az első éjszaka bizony Mira helyett én mondtam majdnem ki, hogy vigyük vissza a kórházba (ide azért képzeljetek jó sok szmájlit), mert 11-től hajnali 3-ig diszkózott, összekakilt kétszert mindent, háromszor evett és nem akart aludni. Ezt is újra kell tanulni, álmatlan éjszakát, mindig folyik az emberből valami...de reggel 8-ig alszunk Darrennel és a picivel. Ehhez persze kell egy Méri mama, aki 7-kor kell Mirához, na ez a luxus, ami nem lesz mindig kéznél.
Írnám még tovább, de az időm a net előtt véges, folyt. köv. arról, hogy milyen baba is Zoé és hogyan reagált rá Mira.
Képsorozat, amit már sokan láttak:
Darren még elment volna péntek-szombaton egy konferenciára Kaliforniába, Mirával állatkertet terveztem..na, nem folytatom, világos, mint a vakablak, hogy épp ilyenkor kellett jönnie a Kiskirálylánynak.
Az úgy volt, hogy múlt szerdán még szitteltem, s aznap este furcsa keménykedéseket éreztem késő este. Lefeküdtem, addigra már a hátam is fájt, egy órát aludtam, hajnal fél 2-kor fürdőt vettem, hátha jóslófájásokat érzek, amik akkor már 5 percesek voltak-jól is esett a víz, de nem múlt el semmi. Hajnali 3-kor ébresztettem Darrent, hogy akkor vihetjük a bőröndöt, meg anyut is keltettem (szegény, nemigen tudott visszaaludni). Bementünk. Hálóing fel, babamonitor bekapcs, tisztán mutatta az összehúzódásokat. De még csak egy centire tágultam. Így pár óra megfigyelés után hazaküldtek, vajúdgassak otthon, sok még az időnk...én meg is tettem ezt, reggel 7-től délig otthon félálomban feküdtem és néha nyöszörögtem, fújtattam, a fájások csak nem múltak el, sőt, gyakoribbak lettek-felhívtam a nődokit, aki betanácsolt. Így kötöttem ki megint a vizsgálóban (triage), újra hálóing, kórházi barna zokni, monitor, s többórás agónia után végre bekerültem egy saját vajúdóba. Talán végre elhitték, hogy szülni fogok. :) Ekkora már beesteledett, szorgalmasan róttam a köröket a szülészeten, ha jött a fájás, a korlátba kapaszkodva sivítottam, fújtattam. Mindig benéztem az üvegablakon az újszülöttekhez is, önmotivációs célból: nekem is lesz ilyen babám hamarosan. A nővérkék meg is dicsértek a kitartásomért, de sajnos, ez nem jelentette, hogy tágultam is. Péntek hajnali 6:48-ra végre elöntött a magzatvíz. Akkor sokan bejöttek a szobába, már az orvos is és megvizsgált, végre 3,5 centi. Kértem az infúzióba novaint, ettől ugyan ellazultam és röhögve mondtam, most már ikreket is kitolok-de a fájások élét nem vette el, nem hatott. Mikor már ötödszörre nyúlt fel az orvos, hogy megnézze, tágultam-e, azt hittem, lerúgom. Kedves jó uramon is majdnem ippont dobtam, mikor megjegyezte félénken, mikor panaszkodtam, hogy dehát te akartál természetesen szülni, drágám... Na szóval, péntek délután 1-kor kértem epidurálist, amit először félreszúrtak. Mintha villámot vezettek volna fel a hátamba, kiabáltam, hogy valami nem stimmel, a második kísérletet már végigremegtem, ugyan kinek van kedve tolószékben gyereket nevelni? De végre a hátamra fordítottak és tudtam lazítani. Akkor már 13 órája nem ettem, anyuval telóztam, megkérdezte, küldhet-e palacsintát, ölni tudtam volna érte. Meg Darren burritójáért, aminek illata belengte a szobát. Nem a fájdalom taglózott le, azt elég jól bírtam, csak az, hogy másfél napja nem pihentem. Csakhogy délután 3-ra sem lett eredmény, legalább a méhszájvizsgálat nem fájt-de maradt az 5 centi tágulás, plusz a magzatvíz, ami még mindig szivárgott, babakakis volt. Ekkor a doki ultimátumot ajánlott: pitocinnal gyorsíthatjuk a folyamatokat, de a baba fejére is monitort tesznek akkor, vagy császár. És akkor feladtam a tervem, hogy Természet Ősanyánkat követve szüljek. Iszonyat fáradt voltam már, plusz ki tudja, tágulok-e. Darrennel megszavaztuk a császárt, amire egy órával később sor is került. Addigra úgy éreztem magam, mint akin végigment egy úthenger többször, éhesen, fáradtan, nyűgösen. És csalódottan, hogy másfél nap elment a semmiért. Szóval nem, egyáltalán nem éreztem annak diadalát, hogy kipróbáltam a VBAC-t. Adtak valami keserű áfonyaitalt, lehörpintettem éhgyomorra, rögtön hányingerem lett plusz az epiduráltól sajgott a fejem. És jött az altatóorvos játéka a szikével, ez éles vagy tompa? Hogy érzem? Még jó, hogy már be volt kötve az infúzió és az epidurál, de az egész élmény ennek ellenére borzasztó volt. Összevissza ráncigáltak, nyüszítettem, mikor lesz már vége...de egyszer mindennek eljön az ideje, délután 3: 55-kor kiemelték az Élet Királynőjét, Zoe Reyna Balakrishnant 7 font 1o.4 uncia (347o gramm) és 2o.4 inch (51,8 cm) voltak a paraméterek. Láttam a hatalmas sötét hajat, odahozták, puszilgattam, Darren ment vele az újszülöttosztályra míg én lábadoztam picit. Ki voltam purcanva, de akkor Darren hozta a picit, s láttam ismét a hollófekete hajzatot, a felsrófolt szemöldököt és komoly-szigorúan rámnyílt a sötétszürke szempár. Jól megnézett magának, aztán elindult a már Mirától ismert kickbox-ökölmozdulat, bevörösödő fej és az oááá. Nemcsak én éheztem ki ebben az eposzi szülésben.
Konklúzió: megérte ez a vegyesfelvágott, kádas otthonvajúdástól a kórházi cirkálásig és császárig, a gyerek kerek egész lett. Sőt, a sebem gyorsabban gyógyult most, bár az ügyeletes doki, aki nem az én doktornőm volt, az a fajta, akinek már egy centinél is remegett a kezében a szike, hogy vághasson, nem a VBAC híve. De tapasztalt öreg rókaként jól összefoltozott. Immár egy héttel a szülés után nem is szedek semmi fájdalomcsillapítót, közlekedek rendesen, nem kétrét görnyedve szoptatok, mint a rómaiak.
Apropó szoptatás, Zoénak ez csak bimbóvédővel megy, szerintem cumit adtak neki-kérésem ellenére többször láttam a bölcsőjében. És a vajúdó szárnyban fantasztikus nővérkék sajnos nem jöttek velem a kórház másik felébe. Vegyes élményeim voltak, volt, amelyik mosoly nélkül bejött és pattogott, azt ki is küldtem, aki szó szerint a mellemre akarta tuszkolni szegény sírástól vörös babát. Egy másik kedvesnővér hajnalban hozta a nyöszörgő babát, pelenkára vetkőztette, hogy gyorsabban ébredjen, kékre vált szájjal üvöltött. A negyedik cukrosvizet fecskendezett a bimbóvédőre, hogy elkezdjen szopni-mondjuk ez mindig bevált, de mióta itthon vagyok, nem használom. Kezdek belejönni. Mert hiába volt csecsszopó Mira másfél évig, bizony, újra kell tanulni ezt is-például rájöttem, hogy Zoé nem húzza meg a butykost, szeret először nyammogni, mielőtt elkezd enni.
Vissza a kórházhoz, a csúcs az volt, mikor hajnali hatkor fejembe kapcsolta a lámpát egy rezidens, hogy kiszedje a kapcsaimat, miután éjféltől félórás taktusban jöttek hozzám életjeleket nézni, Zoét vizsgálni, akkor szoptatás, jöttek a piruláim, mindez teljesen összehang nélkül. Az utolsó két napon fúrtak is alattunk, akkor már baltásgyilkos hangulatban voltam, mert épp elaludtunk a picivel.
S hogy vagyunk, mint vagyunk...az első éjszaka bizony Mira helyett én mondtam majdnem ki, hogy vigyük vissza a kórházba (ide azért képzeljetek jó sok szmájlit), mert 11-től hajnali 3-ig diszkózott, összekakilt kétszert mindent, háromszor evett és nem akart aludni. Ezt is újra kell tanulni, álmatlan éjszakát, mindig folyik az emberből valami...de reggel 8-ig alszunk Darrennel és a picivel. Ehhez persze kell egy Méri mama, aki 7-kor kell Mirához, na ez a luxus, ami nem lesz mindig kéznél.
Írnám még tovább, de az időm a net előtt véges, folyt. köv. arról, hogy milyen baba is Zoé és hogyan reagált rá Mira.
Képsorozat, amit már sokan láttak:
4 megjegyzés:
Szívből örülök nektek!!!!Bár a képsorokat itt nem látom sajnos,de a közösségi oldalon sikerült megnézni és nagyon hasonlít Zoé a nővérkéjére!!!!
Fakan Julcsi voltam
kepeket en se latom, de a beszamolot nagyon jol megirtad, mintha ott lettem volna. Ne sajnald azt a huvelyi szulest, nem egy faklyasmenet az se (legalabbis nekem mindig az vegeredmenytol labad konnybe a szemem, nem attol, hogy hogyan kinlodtunk meg erte; egyik verzio se leanyalom). Nagy puszi nektek, es kitartas (mondja a sorstars). A jo hir kettos: kicsit hozzaszokik az ember a nemalvashoz, kicsit jobb is lesz 2 heten belul, szoval: tuleles, elvtarsak, tuleles!
gyorgyandi
Gratulalok nektek!
Vivi
Megjegyzés küldése